11. Fejezet.

Az ereimben meghűlt a vér.
A kocsi egyre közeledett, én pedig úgy álltam egy helyben a járdán, mintha odaragasztottak volna. Képtelen voltam megmozdulni, az előttem egyre nagyobbodó fénycsóvát figyeltem. Nem tudom mennyi idő telt el - egy perc? Esetleg tíz? Nem tudom.
Annyit érzékeltem, hogy a kocsi megállt. Ajtók nyíltak, majd csapódtak be nagy zajjal. Lépéseket hallottam, melyeket egyre közelebbről érzékeltem. A lélegzetem felgyorsult, az agyam tompa volt, a fülem zúgott a szívem pedig ezerrel vert.
De még mindig egy helyben álltam.
A kocsiból kiszállóak közül, valaki megköszörülte a torkát.
- Érted jöttünk.
Ez az egy mondat olyan érzéssel töltött el, mintha pofon vágtak volna. Mondhatni feléledtem tőle. Lábaimban ismét áramlott a vér, a fülemben megszűnt a folytonos zúgás.
Futásnak eredetem.
Futottam, ahogy csak bírtam. Szaporán szedtem a levegőt, a hidegben a számon és az orromon kiáramló levegő teljességgel látszott. Mintha a füstöt fújtam volna ki. Az a bizonyos illető is futásnak eredt mögöttem.
Nem voltam gyors. Nem tudom miért, mindig jó futó voltam, de most egyszerűen képtelen voltam gyorsabb ütemere kényszeríteni a lábaimat.
- Állj meg! - kiáltotta.
Hogy ez mekkora idióta. Ha elkezdtem előle futni, szerinte önszántamból megállok?!
Mikor már csak egy utcányira voltam otthonról, megálltam. Hátra néztem, de nem láttam senkit. Füleltem, figyeltem, de csak egy kutya ugatását hallottam. A biztonság kedvéért, megkerültem a háztömböt, - kétszer - hogy még véletlenül se találjanak apám emberei rám, valamint azért, hogy Emily-éket se keverjem bajba. A hátsó ajtóhoz osontam, majd amilyen halkan lehetett, résnyire nyitottam az ajtót és befurakodtam rajta.
A házban mindenhol le volt kapcsolva a villany.
Alszanak. Hál'istennek!
Megkönnyebbülten sóhajtottam, majd a lépcső felé indultam.
- Na, hogy sikerült? - csendült fel közvetlenül mögöttem Emily hangja.
- Jézusom! - kaptam hirtelen a szívemhez. - Normális vagy Em? Itt halok meg a lépcsődön.
Emily kacagása verte fel a ház nyugalmát.
- Ne haragudj Prücsök. Csak olyan izgatott voltam, egyszerűen képtelen lettem volna lefeküdni. Mesélj! - visította a végén, mint valami rossz tinédzser, aki egy pletykára áhítozik.
- Nem viselkedsz a korodnak megfelelően! - mondtam mélyen a szemébe nézve.
Egy apró, tényleg, egy leheletnyi pofon csattant az arcomon.
- Öö...au? - néztem szemöldökömet ráncolva a nagynénémre.
- Jajj Elliot ne csináld már! Tudnék neked segíteni. - könyörgött.
Igaza van. Jóval tapasztaltabb, mint én. És nő. Csak tudja, mit kell mondani bizonyos helyzetekben.
Emily meglátta a tekintetemben a megadást, így egy széles mosoly kíséretében megragadta a karomat és a kanapé felé húzott. Leültetett a kanapéra, és rendre intett, hogy szedjem össze a gondolataimat, Ő addig csinál egy kis forró csokit.
- A fölött jobban megnyílik az ember. - mondta.
Mélyet lélegezve helyet foglaltam. A kanapén ülve, csendben rendbe szedtem magam és összegyűjtöttem a gondolataimat. Szelektáltam, nem mintha lett volna mint eltitkolni Em elől, mégis. Van, amit jobb megtartani.
- Nos?
- Hát... - és kifakadtam. Elmeséltem mindent, hogy nyitott Tyler ajtót, miről tanultunk, hogy nézett ki a szobája, milyen hiperaktív az öccse, hogy az apja mennyire megszorította a kezem - nyilván kihagytam a fájdalomra vonatkozó részletet; hadd higgye, hogy tökös gyerek vagyok. Elmondtam, hogy vigasztaltuk meg együtt Calebet, mit mondott erre az apja, hogyan kísért ki A.J., hogy mit mondott, hogyan szaladt utánam, és hogyan hívott el a hétvégére a tóhoz.
- Ez randi. - jelentette ki a végén a nagynéném.
- Ez hülyeség! - mondtam, holott valami mélyen megmozdult bennem ennek a szónak a hallatán.
- Pedig az. - kötötte az ebet a karóhoz.
- Tuti nem az, de ha mégis, eléggé cink.
- Miért is? - szaladt ráncokba Emily homloka.
- A.J. lány. - mondtam ki a nyilvánvalót. Láttam Em arcán, hogy mindezzel nem mondtam sok újdonságot, így folytattam. - Egy lány hívott el randizni. Egy LÁNY! - az utolsó szót, szinte már kiabáltam.
- Elliot. Ugye tudod, hogy nem a hatvanas években élünk? Itt mindez már nem számít.
- Nekem igenis számít. Tény, hogy ezelőtt annyi kapcsolatom volt egy lánnyal, hogy meghúztam a haját, és elvettem a tízóraira szánt tejét, de mindez sérti az önérzetem. Engem, érted Em, engem egy lány hívott el randizni. Ez tuti nem férfias dolog.
- Miért Te megtetted volna?
- Tessék? - kérdeztem vissza.
- Te, mint nagy férfi, aki tesztoszterontól túlfűtött, szexuális állat, elhívtad volna randizni? Vagy, ha nem randiról van szó, esetleg kávézni? Vagy beülni a könyvtárba? - Jesszusom, honnan ismer ilyen szavakat?
- Em..
- Na ugye. Tétovázol. Pedig se időd se lehetőséged nincs arra, hogy játszd itt a negyven éves szüzet. - ismétlem; honnan ismer ilyen szavakat? Ki tanította ilyen szövegre?
- Te a nagynéném vagy? Esetleg elvittek az ufók, míg én Ohm-törvényét magoltam? - néztem mélyen a szemébe.
- Nem, csak néztem egy romantikus filmet, és ugyanígy kiabáltam azzal is. Tizenhét éves vagy, lassan tizennyolc. Nem azt mondom, hogy itt az ideje, hogy megállapodj. De szórakozz és tudd meg, hogyan is élnek a mai fiatalok. Azok a tinédzserek biztos nem gyulladtak volna be attól, hogy a lány tette meg az első lépést.
Igaza volt, még ha nem is akartam beismerni. Bárki, aki a mai nap folyamán megfigyelte a vislekedésem rájöhetett, hogy valami nem kóser. Megtudhatta, hogy utoljára hét évesen láttam velem egykorú lányt, hogy zavarban vagyok a közelükben. Vagy szimplán azt hihették, hogy buzi vagyok.
Nem is tudom eldönteni, melyik a rosszabb.
- Igazad van. - motyogtam csöndesen.
- Ugyan. Ne legyél szomorú emiatt! Érzem, hogy minden rendben lesz köztetek. Csak neked is tenned kell érte. - mondta mindent tudóan Emily.
Beleegyezően bólintottam és felálltam a kanapéról, majd a lépcső felé indultam.
- Emily. - torpantam meg a negyedik lépcsőfokon.
- Igen?
- Eljössz velem fürdőnadrágot venni? - kérdeztem.
- Persze. - ragyogott fel Em arca.
A boldogságán megörülve szélesen mosolyogva tettem  meg a fentmaradó távot a szobámig.
Első pont kipipálva.
Már csak a nagy barátság, aztán flört, randik és a szerelmi vallomás választott el attól, hogy boldog legyek.

(...)

- Akkor jössz Te is? - kérdezte TomTom az asztalon áthajolva.
- Aha. - feleltem egyszerűen.
Még csak ketten voltunk az asztalnál, a többieket valószínűleg bent tartotta a tanár.
Egy kissé feszültnek éreztem a hangulatot Tom és közöttem, de próbáltam tudomást sem venni róla. Ismét csak A.J. körül forogtam a gondolataim és a legrosszabb az volt, hogy emiatt még a suliból is elkéstem!
Mint valami tizenéves kis csaj álltam a gardróbon előtt és a pólókat hajigálva az ágyra, így próbáltam megkeresni a megfelelő ruhadarabot a mai napra.
Szánalmas.
Mindez még semmit sem ért, mivel még nem is találkoztam vele. Mint kiderült egy közös órám sincs vele a mai nap. Ennek következtében kisebb gyomorgörcsöm alakult ki; mi van ha a héten már nem is lesz?
Szánalmas. A pasik szégyene.
- Hééé! - lóbálta meg előttem a kezét TomTom.
- Hmm? - néztem fel rá bambán.
- Kérdeztem valamit.
- Mit? - hülye, hülye, hülye.
- Haza tudtál menni tegnap?
- Persze. Igaz, hogy majdnem eltévedtem, de aztán összefutottam A.J.-vel.
- Az igen. - húzogatta a szemöldökét egy perverz vigyor kíséretében.
- Nagyon vicces vagy. - mondtam szarkasztikusan, de hirtelen nagyon érdekesnek találtam a szendvicsemet.
TomTom öblösen felnevetett és addig abba sem hagyta míg Dan a lányok kíséretében meg jelent.
- Na mizu? - öklözött össze a két srác.
- Nem sok. - felelte Tom lazán és belekortyolt a kólájába.
Mivel nem számítottam Dan részéről semmiféle köszönésre, vagy annak valamilyen kifejezésére ismét az asztalt kezdtem tanulmányozni. Hirtelen, a semmiből és egy nyomást éreztem a vállamon.
- Veled mi a helyzet Don Juan? - kérdezte Dan.
- A szokásos. - feleltem nem túl szellemesen.
Dan és TomTom is összenézett, majd felnevettek.
- Mi van? - néztem rájuk.
- Jaaj, tudjuk mi, hogy megy ez! - mondta Tom.
- Bizony. Ma még csak ennyit mondasz, aztán már semmit. Holott egyre csábítod elfelé itt a csajokat. - húzogatta a szemöldökét Dan. - És aztán huss - kitárt kezeit, lassan, mintegy látomás szerűen elhúzta az arca előtt. - a csajok helyén egy összetört romhalmaz marad, amely csakis a Te hibád lesz. - mutatott végül egyenesen rám.
- Aztán már csak azt vesszük észre, hogy meghódítottad Amy-t, és a menők asztalánál ülsz. - csatlakozott a szívatásomhoz Ciara.
- Nem ez a menők asztala? - kérdeztem huncut vigyorral.
- Próbálkozz csak, de ez gyenge volt. - mondta Ciara nevetve.
- A magad nevében beszélj! - csapott lustán Tom a lány felé. - Nekem ez is kellemesen meglegyezte a hiúságomat.
- Ugyan már. Neked a légy szárnycsapása is elég, és máris akkora az arcod, mint a gimi. - nevetett fel Dan.
- Ezek itt összeesküdtek ellenem! - pattant fel tettetett komoly arccal a srác, melynek következtében az ebédlőben tartózkodó tömeg, egyből felénk nézett.
- Na ezt jól megcsináltad. - nevettem fel. - Totál hülyének néznek.
- Ez nem újdonság nálunk. - szólt közbe először a beszélgetésbe A.J.
Felé pillantottam és mosolyogva néztünk össze.
- Igen, ez egy nap után is leesett. - vigyorogtam.
- Szemtelen vagy! - csapott a vállamra Tom.
- Áú? - nevettem fel felszabadultan.
A.J. nevetve elhessegette TomTom-ot az arcom elől.
- Ülj le. - mondta egyszerűen. Tom leült és szélesen mosolyogva figyelt a lányra. Azonban Dan és Ciara - ha jól hallottam - a délutáni programjaikat beszélték meg, és abszolút nem figyeltek A.J.-re, akinek már jelképesen szikrákat szórt a szeme. Idegességében összehúzta a szemöldökét, összeráncolta az orrát és csücsörített, mintha gondolkodna valamin. Hirtelen ördögi mosolyra húzódott a szája és mogyoróbarna szemiben huncutság csillogott.
- Terhes vagyok. - mondta tömören. Pókerarccal a reakciókat várta.
Hát reakció az volt bőven.
TomTom semleges arccal figyelte az asztalnál ülőket, csak néha rándult meg aprókat a szája, mintha egy mosolyt, vagy éppen a feltörekvő kacajt próbálná visszatartani. Dan levegő után kapott, az asztalon lévő keze azonnal ökölbe szorult. Mivel az inge felső két gombját nem gombolta be, tisztán láthatóvá vált az ér, melyben igen nagy sebességgel áramlott a vér. Egyedül Ciara volt, aki azonnal felpattant és a legjobb barátnője után nyúlt.
- Tessék?! - sikította, majd tovább kiabált, de azokat már olyan magas hangerővel, hogy csupán a kutyák hallották.
És én?!
Egyszerűen lefordultam a székről. De komolyan. A vallomástól olyan hirtelen vettem a levegőt, hogy bennragadt és csípte a légcsövem. Ilyet csinál egyáltalán a levegő? Majd egy néma kiáltás után, nagy sebességgel haladtam a padló felé.
- Basszus haver, jól vagy? - nevetett fel Tom és felém nyújtotta a kezét. Kidülledt szemekkel a keze után kaptam, és máris ismét a széken ültem. Lilás színű fejjel nyúltam a vizem után, aminek a felét tuti lehúztam. Miután ismét kaptam levegőt, újra végignéztem a barátaimon. A.J. ugyanolyan rezzenéstelen arccal szemlélte a társaságot, Ciara meredten bámulta a padot, Dan pedig a kezébe temette az arcát. TomTom egyszerűen szélesen vigyorogva a plafont nézte, és motyogott valamit. Annyit tisztán leolvastam a szájáról, hogy; idióták.
- Nos. - kezdte nyugodtan A.J. - Most, hogy mindenki rám figyel, tudunk beszélni a szombaton tervezett kirándulásról. Szerintem, olyan tíz körül indulhatnánk, maximum egy óra alatt ott vagyunk. TomTom, Te hozhatnád a Jeep-et, oda befér három ember meg a csomag én meg elkérem anyáéktól a Volvo-t. Ciara, Te hozhatnád a napernyődet meg az olyan izéket amin a csajok szoktak feküdni, Dan, Te gondoskodhatnál a zenéről, Tom tiéd a pia, Elliot és én vinnénk a kaját. - adta le a tervet. - Ja, és mielőtt elfelejteném, nem vagyok terhes! Gyökerek. Miket nem képzeltek rólam? - füstölgött a végén.
TomTom azonnal nevetésben tört ki, hogy meglátta a mellette ülő két barátja arcát. Megkönnyebbülve felnevettem, persze nem hittem el, de azért a levegőm bennmaradt.
- Okés emberek. Miután megnyugodtatok, hogy nem leszek tini-mami, van valami kérdésetek a szombatról? - könyökölt fel A.J. az asztalra.
A többiek nemet intettek a fejükkel, én viszont kérdeztem.:
- Fürdőgatya kell?
- Persze. - vágta rá TomTom, aztán a megbotránkozás egyértelműen leolvasható volt az arcáról. - Nincs. Fürdőnadrágod.? - hangsúlyozta egyenként a szavakat.
- Anglia nem éppen a strandjairól híres. - feleltem.
- Tehát tisztázzuk. Nincs fürdőnadrágod? - kérdezte Tom.
- Nincs.
- Tudod milyen szín áll jól, annak a fakó angol bőrödnek?
- Nem. - feleltem gyanakodva.
- Ráérsz délután? - kérdezte és egyre jobban csillogott a szeme.
- Igen. - sóhajtottam. A többiek már pukkadoztak a nevetéstől.
- Szereted a rózsaszínt? - kérdezte hirtelen elkomolyodva.
- Természetesen nem. - ez hülye.
- Basszus. - morogta az orra alatt. - Mindegy. Köszöntsd a személyi titkárod és a mai stílus-tanácsadódat. Ma shoppingolni megyünk!
Na, már csak ez hiányzott!

10. Fejezet

Először is nagyon szépen köszönöm! 
Gondolok itt a hat díjra, a kilenc rendeszes feliratkozóra, a második helyezésemre a Legjobb Történet kategóriában, a rengeteg pozitív visszajelzésre és azt is köszönöm, hogy egyre többen vagyunk a Facebook csoportban. Elképesztő látni, hogy érdeklődtök a blog iránt, fantasztikus érzés, annak ellenére, hogy nagyon ritkán érkeznek részek. Számomra is szörnyű, mert higgyétek el, én sem így terveztem. De nem kezdenék el mentegetőzni és kifogásokat keresni, mert semmi értelme. Van aki így is megérti és van, aki nem. De örülök, hogy Te, aki olvasod ezeket a sorokat továbbra is Velem és a bloggal maradsz!
Még egyszer köszönöm szépen, jó olvasást! ♥

XXXXX

Sarkig tárta előttem a szobája ajtaját. Tökéletes rend uralkodott a szobában, ami teljesen eltért az elképzelésemtől. Egy teljesen felfordult szobát vártam, plüssökkel, ruhákkal az ágyon, cipők kikandikálva az ágy alól.
A szoba falai kellemes menta zöld színűek voltak, habár teljes egészében nem látszódtak a falak, mivel rengeteg kép, poszter, könyvespolc és újságcikk fedte a felületet.
- Akkor kezdhetjük? - kérdezte lelkesen A.J.
- Persze. - válaszoltam szórakozottan, éppen egy újságcikk előtt álltam, miszerint ' Egy diáklány megmentette a Polgármester kutyáját'. - Ez Te vagy? - kérdeztem.
- Igen. Még eléggé régen volt. Éppen túrázni voltunk az osztállyal, amikor megtaláltuk Apollót. Azelőtt már napokkal előtte feladták a hirdetést, hogy elveszett. Szóval a lényeg, hogy megtaláltam majd visszahoztam. Nem ért meg egy cikket, de ragaszkodtak hozzá. - felelte miközben az íróasztala fiókjában kutakodott.
- Akkor innen van a kutyaszereteted.
- Ezt, hogy érted? - fordult felém.
- Hát tudod az a vadállat dög, aki letepert. - magyaráztam, mire A.J. fejét hátravetve, harsányan nevetett.
- Vadállat? - nevetett. - Ez jó. Csingiling egyáltalán nem vadállat. Ő csak egy nagy szőrmók, aki izgatott lesz, ha új embereket lát.
- Csingiling? - ismételtem. - Egy ilyen rohadt nagy állatot egy tündérről neveztél el?
- Ha nagyon tudni akarod, nem én neveztem el, hanem Caleb. De miért nem tanulunk? Végül is azért jöttél át nem? - nézett immár a szemembe.
- Persze...csak tanulni jöttem. - motyogtam.
Ha tudná, hogy az Ő létezésébe fektetem minden reményem. Ha csak sejtené, hogy igazából mindennél jobban látni akartam, mielőtt elvisznek innen. Mielőtt minden véget érne.
- Akkor kezdjük is. - mondta és lehasalt az ágyra. - Gyere, így kényelmesebb. - ütögette meg maga mellett a helyet. Én is letelepedtem mellé és kezdetét vette a tanulás. - Akkor mindent elölről?
- Igen.
- Hosszú éjszakánk lesz. - sóhajtott, majd magyarázni kezdett.
A mozgástól a Gáz-törvényekig mindent átvettünk. Még felidézni is fárasztó.
- Nem iszol valamit? - kérdezte a felénél.
- Valami frissítő jól esne, köszönöm. - feleltem. A.J. már fel is állt és kisietett a szobából. Én magam is felálltam, hogy elgémberedett tagjaimba friss vért juttassak. Egy ásítás kíséretével hatalmasat nyújtózkodtam.
- Te ki vagy? - kérdezte egy kis fiú hang. Egyből az ajtó felé fordultam, ahol Caleb állt.
- Szia. Elliot vagyok. - mutatkoztam be.
- A.J. barátja? - kérdezte még erősebben szorítva magához a plüss sárkányát.
- Ööö...igen, a barátja vagyok. - hebegtem.
- A szerelmes barátja? - kérdezte szélesen mosolyogva.
- Mi?! Nem, dehogy. - kiáltottam, amire csak szemöldök ráncolás volt a válasz. - Vagyis, nem, én nem vagyok a pasija. - feleltem valamivel nyugodtabban.
- Kár.  - válaszolta egyszerűen és kifordult a szobából.
- Ezek őrültek itt Woodridge-ben. - motyogtam magamban, majd ismét a fal felé fordultam. A polcon képek sorakoztak. Rengeteg kép volt, de montázs is akadt elég. Volt egy montázs, olyan, mint amit egy fotófülkében csinál az ember. Fel volt nagyítva és a plafontól a padlóig ért. Dan, Ciara, TomTom és A.J. voltak rajta. Mosolyogtak, csücsörítettek, grimaszoltak. Elképesztő viccesek voltak mindannyian. 
- Már itt is vagyok. - jött be A.J. majd be is zárta az ajtót.
- Köszönöm. - vettem át tőle az italt, majd nagyot kortyoltam belőle.
- Akkor vehetjük tovább az anyagot? - kérdezte, ám abban a pillanatban kivágódott az ajtó. 
- Megjött! - visította Caleb, majd a sárkányát szorosan a mellkasához szorítva körbe-körbe rohangált a szobában.
- Ácsi! - állította meg öccsét A.J. azzal, hogy kezével megtartotta a homlokát. - Ki jött meg?
- Hát apa! Biztos, hozta a hörcsögömet is. Tudod kórházba volt, de apa biztos meggyógyította, mert tudod Ő orvos... - Caleb biztos folytatta volna a beszélgetést, ha A.J. belé nem folytja a szót.
- Menj be a szobába és várd meg ott.
Caleb mit sem törődve nővére szavaival lerohant a lépcsőn.
- Akkor én megyek is. - szólaltam meg.
- Nagyon sajnálom, de attól függetlenül maradhatsz.
- Nem, nem akarok zavarni. Amúgy is azt mondtad, a holnap dolgozatnál már egy négyest össze tudok szedni. Az nekem bőven elég. - holott legszívesebben ismét lefeküdtem volna az ágyára és csak hallgattam volna a hangját. De az illem, az a rohadt illem.
- Akkor gyere menjünk le. - ezzel elindult a lépcső felé. Mögötte haladtam egészen a nappaliig, ahol az édesapja is ott volt már Calebbel.
- Hol van Gyurma? - kérdezte könnyes szemmel a kisfiú. Rémülten az apja kezében tartott kis ketrecre nézett, ahol egy nagyon apró hörcsög gubbasztott rémülten.
- Tudod... Caleb, az az élet körforgása, hogy... - hebegte az apja, ám Caleb mit sem törődve vele A.J.-re pillantott.
- Alice? - kérdezte Caleb, ezzel egyidejűleg az első könnycsepp is kigördült a szeméből.
Nagyon megsajnáltam. Azért mert magamra ismertem ebben a síró kisfiúban. 
Magamat, a hétéves önmagamat láttam benne, ahogy otthagynak idegenek között. Jó lett volna egy kegyes hazugság, ami megvéd a valóságtól. Attól, hogy nem kellek a szüleimnek. Egy apró kis füllentés, amitől szebbnek, nem annyira sivárnak és kegyetlennek látod a világot.
- Tudod Caleb. - guggoltam le mellé. - Gyurma egy küldetésben vett részt. - kezdtem el a mesémet, azonban még én magam sem tudtam, mit hozok ki belőle. - Sok.... tudod....sok valakivel harcolt. Azonban elkapták, és bezárták egy gépbe, amitől megfiatalodott.
- Tényleg? - nézett tágra nyílt szemekkel rám.
- Pontosan. - térdelt le mellém A.J. - Fiatalabb lett. És nem emlékszik semmire sem. Ezért új nevet kell neki adnod.
- Nem fájt neki?
- Nem. - mondtuk egyszerre A.J.-vel. Összemosolyogtunk, majd folytattam. - Nagyon örült neki, mert így több időt tölthet veled.
Caleb most már vidámabban tekintett a ketrec felé. A.J. felé fordultam, aki szélesen mosolyogva, csillogó szemekkel tekintett vissza rám.
- Köszönöm. - suttogta felém hangtalanul. Válaszként csupán bólintottam, majd Caleb felé néztem.
Mosolyogva nyúlt be a ketrecbe és emelte te ki onnan a kis szőrpamacsot.
- Mi legyen a neve? Elliot? - kérdezte.
- Tessék? - néztem rá.
- Mi legyen a neve?
- Pocok? - mondtam ki az első nevet, ami eszembe jutott.
- Az nem jó. Nem nevezhetek egy hörcsögöt pocoknak. - adta az észt a kis srác.
- Mit szólsz a Pamacshoz? - segített ki A.J.
- Az jóóóó! - visított fel boldogan. felszaladt a lépcsőn, kezében tartva az állatot. Feltápászkodtam a földről. Felegyenesedtem és A.J. apukájával találtam szembe magam.
- Elliot, Ő az apukám Theodor. Apa, Ő itt Elliot. -  mutatott be minket egymásnak, közben pedig idétlenül lóbálta közöttünk a kezét.
- Jó estét Uram! - nyújtottam felé a kezemet.
- Szervusz. - rázta meg a kezem. Olyan erősen megszorította, hogy mialatt lehajtottam a fejem, őszinte leszek bekancsítottam, hogy ne nyögjek fel a fájdalomtól. - Köszönöm, hogy kisegítettél. - folytatta halkabban. - De nem szokásom ám ilyen hazugságokkal etetni a fiamat, az általában A.J. dolga. - mondta keményen, de ahogy felemlegette a lányát meglágyult az arca, és egy kis félmosoly jelent meg az arcán.
- Ööö...elnézést? - motyogtam összezavarodottan.
Mr. Morgan csak felnevetett. 
- Oké, én akkor kikísérem Elliotot. Apa, Te menj Caleb után. Tudod, hogy túl sok bogyót ad a hörcsögnek.
- Viszont látásra Uram. - mondtam jól neveltem, majd A.J. után indultam.
- Gyere máskor is. - szólt utánam.
Hátrafordulva bólintottam egyet, majd kiléptem a bejárati ajtón. Lesétáltam a lépcsőn, majd A.J. felé fordultam, aki a veranda szélén állt.
- Köszönöm a segítséget.
- Igazán nincs mit. Szívesen segítettem. Végül is ez a dolga egy mentornak, nem? - nevetett fel.
- De, köszönöm. - mondtam idétlenül.
- Észrevetted, hogy mikor beszélünk majdnem minden második szavad az, hogy; köszönöm? - kuncogott fel ismét.
- Most, hogy így mondod. - csatlakoztam hozzá. Miután elcsendesedtünk, ismét megszólaltam. - De most már tényleg indulok. Hosszú volt ez a mai nap.
- Jó legyél Elliot. Holnap találkozunk! - búcsúzott. 
- Te is. - kacsintottam rá, magamat is meglepve ezzel. 
Kiléptem a kisajtón, mikor valaki hirtelen megfogta a vállam. Hirtelen fordultam hátra, készen arra, hogy megvédjem magam, de csak A.J. állt előttem. Meglepődve néztem rá, várva, hogy megszólaljon.
- Csak, annyit akartam mondani, vagyis kérdezni. Igazából mindkettőt. - hebegte. Vicces volt nézni. A szavak emberének ismertem meg, azonban most, mintha megzavarta volna valami. Persze mi jut egyből egy fiúnak egy ilyen helyzetben eszébe? 
Hogy mindez miatta történik, hogy a lány az ő közelségétől van zavarban.
Én sem gondoltam másképpen.
- Egyszerűen csak mondd ki. Ne komplikáld túl. - javasoltam.
- Eljönnél velem a tóhoz? - kérdezte hirtelen.
- Te-tessék?
- Ez nem randi. Csak Te meg én, meg a többiek. Tudod, Dan, TomTom és Ciara. Jó lenne, ha megismernéd a környéket, meg minden. De persze nem muszáj, ha nem akarsz. - tette hozzá, mikor már öt perce némán, tátott szájjal néztem rá.
- De, persze. Mikor? - talán túl lelkes voltam. 
- Szombaton, dél körül. Bár TomTom-ra mindig várni kell. - mosolyogta el magát.
- Akkor szombaton? - kérdeztem vissza szélesen vigyorogva.
- Igen, de addig még tartunk egy csapatmegbeszélést. - az ajkát rágcsálva rám pillantott. - Akkor szia még egyszer. - ismét rám pillantott. Azt láttam a szemében, mintha valamihez bátorságot gyűjtött volna. Hirtelen felém hajolt és egy puszit nyomott az arcomra. - Akkor délben megbeszéljük a többiekkel is ezt a kirándulást. 
Nem jöttek szavak a számra, így némán bólintottam. Komolyan, mindig csak bólintok, vigyorgok, mint egy idióta és azt hebegem, hogy; köszönöm.
Seggfej.
Intettem egyet A.J.-nek, Ő pedig vissza. Egészen addig álltam a járda közepén, míg be nem ment az ajtón.
Aztán - szégyen, nem szégyen - egy örömtáncot lejtettem az utcán.
Miután kitomboltam magam, saját magamon nevetve haza indultam. Szedtem a lábam, mivel eléggé hideg volt. Ezzel egyidejűleg eszembe jutott, hogy akarunk mi kimenni szombaton a tóhoz, ha ilyen hideg van. De mindez még a jövő zenéje. Durván három saroknyira voltam otthonról, mikor egy autó fényszórója bevilágította előttem az utat.
Nem félek az autóktól meg semmi, mégis összeszorult a torkom. Eszembe jutottak Emily szavai.: Alex telefonált.

9. Fejezet

- Milyen volt? - kérdezte Emily abban a pillanatban, mihelyst beértem az ajtón.
- Jó. - feleltem tömören és minél előbb a szobámba akartam érni.
- Hazudsz. - vágta rá.
- Micsoda?
- Senki sem érzi jól magát az első iskola napján. - mondta miközben a karjait összefűzte a mellkasa előtt.
- Akkor miről beszélünk? - kérdeztem vissza. Már kezdett elegem lenni a vallatásból.
- Ne szemtelenkedj! - csapott rá a vállamra. - Sam, mondj már valamit! - kiáltott a konyhába. Az említett személy éppen a hűtőből fordult ki.
- Mondjad szívem.
- Elliot nem akar mesélni! - magyarázta dühösen Emily.
- És? - kérdezett vissza értetlenül Sam bácsi.
- Hrrraaah! Férfiak! - morogta bosszúsan Em, majd lemondóan felsóhajtott. - Legalább annyit mondj, hogy szereztél-e már barátokat. - mondta valamivel lágyabban.
Felsóhajtottam és beadtam a derekam, hátha akkor hamarabb szabadulok.
A tervem eléggé visszafelé sült el.
Emily mindenhez hozzászólt, kérdezett dolgok felől, amire nem akartam, vagy éppenséggel nem tudtam válaszolni.
- Milyenek a tanárok? - kérdezte.
- Egyszerűen szörnyűek. - feleltem az igazsághoz híven.
- Sejtettem. - nevetett fel.
- De most komolyan! Holnap dolgozatot írunk fizikából. Nem nyafogok vagy ilyesmi, de adhatott volna némi felzárkózási időt.
- Micsoda?! - sikította Emily. - Héé Sam! Te értesz valamit a fizikához?
- Szívem, könyvelő vagyok. - felelte egyszerűen Sam.
- Senkitől nem tudnál tanácsot kérni? - kérdezte kétségbeesetten Em. - Senki sem ajánlotta fel, hogy segít neked?
- Hát..de. - böktem ki.
- Kicsoda?
- A.J. azt mondta hívjam fel, vagy menjek át hozzájuk, ha segítségre van szükségem.  - magyaráztam.
- Nézd már a kis macsót! Már az első nap bezsebelt egy telefonszámot! - nevetett fel jóízűen Sam.
- Ezt ne most. - mondta Emily, majd felém fordult. - Akkor miért idegeskedünk? - kérdezte. - Átmész, tanultok majd hazajössz. Ennyi.
- Hát... - kezdtem el a magyarázkodást, de Sam a szavamba vágott.
- Emily ez nem ilyen egyszerű. A férfiaknál semmi sem egyszerű. Elliot nem mehet csak úgy át! Olyan, mintha megalázkodna és azt csinálná, amit egy nő mond. Elméletileg kiheréljük!
- Pontosan! - értettem egyet Sammel.  - Áthívott, de mégis ciki lenne átmenni. Rontaná a pasi imázsomat. 
- Hát ti férfiak... egyáltalán nem vagytok ilyen tekintetben férfiasak.  - jelentette ki egyszerűen Emily. - Nem tehet meg minden lépést Ő. Neked is közeledned kell. - mondta Emily, majd besétált a konyhába.
- Légy erős haver! Nem hihetik azt, hogy övék a világ. - biztatott Sam.
- Ez nem egy háború. - nevettem fel.
- Majd megérted. - nevetett Ő is, majd Emily után ment.
Fejcsóválva a lépcső felé vettem az irányt. A papír, melyre A.J. száma volt felírva - mázsás súlyként húzta lefelé a farzsebemet. Egyszerűen lehetetlen volt nem tudomást venni róla. Már majdnem felértem a szobámhoz, mikor Emily fojtott hangjára megtorpantam.
- Felhívott. - suttogta.
- Kicsoda? - kérdezte mit sem sejtve Sam.
- Szerinted kicsoda? - kérdezte valamivel hangosabban Emily. - Hát Alex telefonált.
Micsoda?!
Apám... megtalált.
- Mit mondtál neki? - kérdezte feszülten Sam. Érzelmei az enyémekhez hasonlóak voltak.
Nem hiszem el, öt nap és máris véget ér a legjobb időszak az életemben...
 - Természetesen azt, hogy nincs itt Elliot.  - válaszolta Em. - Hazudtam a saját bátyámnak!
- Nem ez lenne az első alkalom. - felelt évődve Sam.
- Ez nem a legjobb pillanat a viccelődéshez. - pirított Emily férjére.
- Mit mondunk Elliotnak?
- Még nem kell mondanunk semmit sem. Alex azt mondta először még Angliában néznek körül és az intézet környékén. - magyarázta Em. - Mit csináljunk? - kérdezte kétségbeesetten.
- Semmit. Elliot elmesélte mi történt, nem igaz? Nem hagyhatjuk, hogy visszavigyék. Kész. Míg nincs semmi baj úgy teszünk, mintha Alex fel sem hívott volna. Ahogy az utóbbi hét évben tette. - mondta Sam. - Nem hagyhatjuk, hogy ezt a srácot elvigyék tőlünk érted, Emily? Most mi tartozunk érte felelősséggel- suttogta lázasan Sam.
- Igazad van. - értett egyet Em. - Még bőven van időnk kitalálni valamit.
Felsiettem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Ennyi volt. Az új életemnek szánt idő, eddig úgy néz ki lejárt. Minden visszatér a megszokott kerékvágásba.
Reggeli ébresztő, verekedés a reggeliért, tanulás, ebéd, némi agresszió, tanulás, evés, mosakodás majd lefekvés. Majd minden kezdődik előröl egészen addig, míg a szüleid meg nem kegyelmeznek számodra. Ha nem teszik:
Véged.
Persze a szökés miatt még otthon is megfenyítenének. Bár ha Scarlett nem változott semmit a hét év során, akkor inkább a javítóintézet. A puszta locsogása felér egy nyújtópadon végzett kínzással. És akkor ténylegesen mindennek vége. Az újonnan elkezdődött tinédzser koromnak, nincs több szabadság, nincs több új barát vagy éppen ellenség.
Nincs több A.J.
- Neeeem!! - ordítottam, majd a legközelebbi dolgot földhöz vágtam, ami éppen az íróasztali lámpám volt.
- Minden oké? - szűrődött át a tölgyfa ajtón Leah kérdése.
- Persze. - kiáltottam vissza. -Csak neki mentem az asztalnak.
- Béna! - kiáltotta Leah, majd nevetve elszaladt.
És nincs több idegesítő, ám annál imádni valóbb unokahúg, aki minden reggel fél hétkor kelt a maga sajátos ébresztőjével. Lemondóan sóhajtva beléptem a gardróbba és átöltöztem. Öltözés után az íróasztalom előtt elhaladva, még ledobtam rá a papírfecnit. Aztán egy hatalmas nagy vetődés után már az ágyon terpeszkedtem.
- Hihetetlen... - suttogtam bele a szobám délutáni fényességébe. A Nap éppen lemenőben volt, ám mégis volt annyi ereje, hogy a felhők között néhány sugara áttörjön. Akárcsak az életem. Néhány nappal ezelőttig még elképzelni sem mertem volna, hogy itt leszek és, hogy emberekkel ismerkedek meg. Nem is akármilyenekkel. De apám hívásának híre derékba törte a szabadság érzetemet. 
Nem küzdök.
Miért nem?!
Miért nem alakíthatnám addig az életemet, ameddig csak tehetem?
Miért nem tudom a saját kezembe venni a sorsom?
A vágyaimat, álmaimat miért nem hagyom áttörni a magány és a reményvesztettség felhőin?
Miért nem vagyok gondtalan?
Miért én vagyok én?
Hihetetlen, hogy milyenek az emberek. A legjobb lehetőségek előttük hevernek még sem tesznek semmit annak érdekében. Várják a kész dolgokat.
Én nem lehetek ilyen.
- Hajrá bajnok! - ültem fel hirtelen az ágyamon. - Meg tudod csinálni! - ezzel a biztatással egyidejűleg a papírért nyúltam.
(...)
- Héé Em! - kiáltottam, miközben a lépcsőről száguldoztam lefelé. - Elmegyek A.J.-hez, majd jövök!
- Mi van a "rontaná az imázsomat" szöveggel? - kiáltotta Sam.
- Letettem róla! - válaszoltam.
- Holnap iskola! Ne maradj el sokáig! - kiáltotta még utánam. Egy intéssel jeleztem, hogy felfogtam és azzal el is hagytam a házat. Gyorsan és türelmetlenül - ismét a GPS segítségével - siettem A.J. háza felé. Rövid időn belül elértem a Cinnamon-Street-re, azon belül a házuk elé.
A nappaliból barátságot és biztonság érzetet keltve áramlott ki a kislámpa és a televízió fénye. A kiskapu előtt állva bámultam befelé az otthonos házba, egészen addig míg valaki fel nem állt a kanapéról és nyújtózkodott egyet.
Ezt találtam megfelelő pillanatnak arra, hogy belépjek a kiskapun. Azonban az első lépéskor, egy furcsa, sípoló hang tört fel a cipőm alól. A hang pedig egy kutya játékból tört elő.
-Érdekes.. - morogtam, majd egy vállrándítással tovább álltam...volna, ha az oldalamon elterülő sötétségből nem tör fel egy ijesztő morgás.
- Baszki. - mondtam az éjszakába.
Apró lépésenként közeledett felém egy szempár. Az utcai lámpa és a házból kiszűrődő fénycsíkok megvilágították előttem a hatalmas állatot. Egy bernáthegyi kutya vált ki a sötétségből és vészesen közeledett felém. A pillantását le sem vette rólam.
- Jó kutya. - csitítgattam az állatot. Ezzel egyidejűleg leléptem a feljáróról és a füvön araszoltam hátrafelé. Végül is ha ez a kutya kiráncigálja a belem ne vérezzem már össze a járdát. Még egy nyomós érv szólt a fű mellett - ha leteper az állat, legalább puhára zuhanok. - Nyugalom. - szóltam nyugtatóan  ám épp ellenkező hatást értem el vele. Az állat elkezdett felém rohanni és szégyen szemre be kell vallanom; sikítani kezdtem.
A kutya rám vetette magát én pedig elterültem alatta a földön. A két elülső mancsa a földhöz szegezett és olyan kényelmesen terült el rajtam, hogy tudtam; innen nem menekülök egyhamar. A várttól eltérően a kutya teljesen másként reagált. Azt hittem letépi az arcomat vagy a karom esetleg valami hasonló, ehelyett csak az arcomat nyalta fényesre.
- Szállj már le rólam! - ordítottam, majd a számba csöpögő nyálat próbáltam visszaköpni. A kutya az ordításomra megállt, azonban morogni kezdett. - Légyszíves...?! - motyogtam.
- Csingiling! - kiáltotta valahonnan egy férfi. - Ereszd el!
Csingliling?! Eléggé megtévesztő név egy ilyen fenevadnak.
- Megvagy? - kérdezte a srác, aki a bejárati ajtóban állt.
- Igen, azt hiszem. - motyogtam és feltápászkodtam.
- Király. - mondta egyszerűen és készült bezárni az ajtót.
- Héé várj már! - szóltam utána. - A.J.-vel szeretnék beszélni.
- Ki az az én? - kérdezett vissza.
- Hát én...Elliot. - válaszoltam zavartan.
- Nem ismerlek. - jött a tömör válasz.
- Tudom..még új vagyok. Már ha itt tartunk. Én sem ismerlek Téged. - nevettem fel, hogy oldjam a hangulatot.
Egyáltalán nem jött össze. A srác - hadd tegyem hozzá, teljesen kigyúrt - enyhén felvonta a szemöldökét és a karjait maga előtt összefonva meredt rám. Hadd ne mondjam, hogy egy bicepsze akkora volt, mint egy túltáplált macska feje.
- Szóval szólnál A.J.-nek? - kérdeztem nyugalmat erőltetve magamra.
- Nem.
- Tessék? - kérdeztem vissza meglepődötten.
- Nem, nem szólok neki. - mondta lassan, mintha egy elmeháborodotthoz beszélne.
- Miért is? - kérdeztem. - Ki vagy te a testőre?
- Rosszabb... - kezdte el.
- A bátyám. - fejezte be A.J. a mondatot.
Az állam körülbelül a földet súrolta, aminek hatására A.J. felnevetett.
- Nyugalom. - mondta A.J. - Amúgy Tyler-nek hívják. Gondolom a nagy udvariasságban elfelejtett bemutatkozni. - maga felé intett és pedig elindultam. Ahogy Tyler közelébe értem, valamivel lassabban haladtam. Kinéztem belőle, hogy a semmiből lecsap.
- Nem akkora gyökér, mint amilyennek látszik. - suttogta nekem összeesküvőként A.J.
Felnevettem vele együtt, amire Tyler reagálása egy egyszerű szemöldökráncolás volt.
- Mit fogtok csinálni? - kérdezte gyanakodva Tyler.
- Apa és anya még nincs itthon... szerintem megyek és lekapom Elliotot a szobámban. - mondta lazán A.J. mindennek hatására sokkolva álltam meg az előszobában. Tyler ugyanígy reagált, viszont pluszban kinyújtotta a karját, annak érdekében, hogy megállítson és még véletlenül se tudjam követni gyönyörű húgát.
- Tessék?! - kérdezte hisztérikusan a bátyja, mire A.J. csak felnevetett.
- Jesszusom Tyler! Néha már fájdalmas látni mennyire hiszékeny vagy. - átbújt Tyler kinyújtott karja alatt csak, hogy az enyémet megfoghassa. Rám kacsintott és kikerültük kővé dermedt bátyját.
- Nem túl nagy rád ez a póló? Túlságosan lelóg a válladról..- kezdte aggódóan Tyler, mire A.J. ingerülten leintette.
- Befejeznéd? - mikor nem érkezett válasz elégedetten elmosolyodott. - Köszönöm. - mondta egyszerűen és az emeleti lépcső felé kezdett húzni.
- Ezt majd még megbeszéljük! - kiáltott utánunk.
- Aha persze. - motyogta majd megálltunk egy " Vigyázat csaj veszély!" feliratú táblánál.
- Most pedig kezdődjék a különóra!  - mondta szélesen mosolyogva és sarkig tárta előttem az ajtót.

8. Fejezet

Totálisan egyedül maradtam a nagy semmi közepén. Vagyis nem egészen. Egy park szerűségben álltam, ahol néhány öreg ember sakkozott, néhány fiatal futott vagy éppen elmerültek egymás szájában. Mindezt Chicagóban.

Nekem viszont Woodridgbe kell eljutnom.

Haza.

Esküszöm ez a Lehetetlen Küldetés.

Szerencsémre a telefonom valamennyire tájékozottabb, mint én, így teljességgel rá hagyatkoztam. Bepötyögtem az adatokat a GPS-be miszerint a metróaluljáróba akarok eljutni. Az út nem egészen harminc perc.

Nagy nehezen rávettem magam az indulásra  Magányosan követtem a GPS utasításait, ami tökön-paszulyon vezetett. Vagy minden metróaluljárónál borbély ház áll?

Szerintem sem.

Már körülbelül húsz perce sétáltam, amikor nyöszörgést hallottam egy konténer mögül. Megtorpantam  majd néhány másodpercnyi gondolkodás után a hang irányába sétáltam.

Egy férfi feküdt újságpapírokon szakadt, ócska és meglehetősen büdös ruhákban.

-Hé!-szólítottam meg és óvatosan meglapogattam a vállát, amire csak egy kis morgás volt a válasz.

-Jól van?-kérdeztem.-Nem éhes?

-Kérem...

-Igen?! Mondja miben segíthetek?

-Kérem....adjon...van...van egy szál cigarettája?-nyöszörögte.

Valami oknál fogja ideges lettem. Nem elég, hogy elcseszte az életét, vagy kicsesztek vele, egyszerűen szarik mindenre. Minthogy erőt venne magán és megpróbálna egyenesbe jönni. Biztos nehéz..de, ha meg se próbálja, sose tudja meg, mi lehetett volna. De nem baszd meg , inkább cigit koldul.

Szánalmas.

-Itt van.-motyogtam rosszkedvűen. Odaadtam neki a cigit és a tartalék gyújtómat.

Tovább mentem.

A térkép szerint még körülbelül tíz perce van a metró. Chicagóban nincs valami busz vagy ilyesmi, ami kivisz a metróhoz? Mert ez a sok sétálás eléggé ratyi...

Nagy nehézségek árán és egy karmolással a kezemen elértem az aluljáróhoz.

Hogy miért van karmolásokkal tele a kezem?

Egy rühes macska megtámadott. Jó, nyomós oka volt rá, hiszen egy lépéssel majdnem leamputáltam a lábát. 

Még egy kis szerencsétlenkedés után, megtaláltam a lépcsőt, amit levezet az aluljáróba.

Tele volt.

Nem mondom, hogy hering parti volt, de eléggé sokan várakoztak a hazafelé tartó metróra. 

De még a nagy tömegen keresztül is észrevettem Őt.

A.J.-t.

Egy padon ült és olvasott, eléggé elmélyülten. Semmit nem érzékelt a külvilágból. Nem vette észre, hogy rugdossák a padot, amint ül, nem vette észre, hogy menőnek nevezett takony srácok teszik neki a szépet.

Ő csak olvasott tovább.

Eléggé vicces volt nézni, ahogy olvasott. Bizonyos részeknél összehúzta a szemöldökét vagy éppen csücsörített. Már lassan öt perce néztem, amikor úgy igazából megmozdult. Nem sokat, éppen, hogy csak felemelte a fejét, majd nem egészen harminc másodperc múlva tátott szájjal bámulta a könyv lapjait. Hirtelen bezárta a könyvet, lerakta maga mellé és tapsolni kezdett. Szélesen vigyorgott, sőt törökülésben ugrált a padon.

-Ezaaaaz!-kiáltott fel nevetve és a levegőbe öklözött.

A falnak dőlve, nevetve néztem végig ezt a kis közjátékot. A.J. vigyorogva pásztázta végig a tömeget, aztán lazán vállat vonva úgy döntött leszarja a dolgot. A könyvéért nyúlva látott meg engem. Izgatottság és vidámság csillogott a szemében  intett én pedig sután vissza. Mikor látta, hogy nem mozdulok a fal mellől szem forgatva ismét intett-ezúttal maga felé. Lassan és valami oknál fogva vonakodva indultam el felé.

-Szia!-köszönt vidáman.

-Helló.-mondtam lehuppanva mellé.

-Még hogy-hogy itt vagy? Már lassan két órája végeztünk.-kezdte a beszélgetést.

-Hát tudod...gondoltam feltérképezem Chicagót.-végül is, hogy mondhattam volna azt neki, hogy össze-vissza bolyongtam a városban a metróállomást keresve?

-Értem.-mondta, de érződött a hangján, hogy még véletlenül sem hisz nekem.

-Te miért vagy még mindig itt?-tereltem el magamról a szót.

-Elkísértem Ciarát dolgozni és mivel még dühöngtem, elmentem egy helyre ahol lenyugodhatok.-magyarázta.

-Mégpedig?

-A LapX-be. Kedvezményesen lehet könyvet venni. Az újtól a régiig. Bármilyet.-mondta lelkesen.

-Ezt is most vetted?-kérdeztem és a könyv felé nyúltam. Az előbbi kérdésemre, csak szerényen bólintott egyet.-Azt a büdös! Hiszen már a 150. oldalon jársz!-kiáltottam fel hitetlenkedve.

-Már?! Még csak.-és bosszúságot véltem kihallani a hangjából.-Már rég a felénél kellene járnom.-tette hozzá.

-És jó könyv?-kérdeztem a borítót nézegetve. A kép egy lányt ábrázolt, aki áll a zuhogó esőben. Az alapjában véve sötét borítótól totálisan elütött a piros toll.

Crescendo..érdekes egy cím.

-Én szeretem. Bár egy ez trilógia második része, viszont az első jobb volt. Itt már csak húzzák a dolgot és rávesznek, hogy még több pénzt költs el.-fejezte be nevetve a mondandóját.

-Angyalokról szól?-kérdeztem, miután elolvastam a tartalmát.

-Pontosabban bukott angyalokról. Nekem nagyon bejött. Az író egy baromi jó sztorit kerekített egy mitológiai elbeszéléshez  de azért persze bővítette új dolgokkal is. Folt..khm..Na szóval, és az a legjobb, hogy Becca remek jellemrajzokat ír. A történetben, vagyis a prológusban nem mondott el mindent előre, de azért sejthettél bizonyos dolgokat...-hirtelen fejezte be a mondandóját.

Mikor ránéztem az arca, olyan vörös volt, mint egy ráké és az ujjait tördelte.

-Miért hagytad abba?-kérdeztem és próbáltam belesni a "haj-fal" alá.-Kukucs!-kiáltottam, mikor már valahogy a szemébe tudtam nézni.

Szemöldöke a homlokai közepéig szaladt meglepetésében, de a gyatra poénom azért kicsikart belőle egy kis kuncogást.

-Nem akarlak untatni.-mentegetőzött.-Anyán és a bloggereken kívül nem sok embert érdekel, ahogy könyvekről és írókról áradozok.

-Nekem bármikor elmondhatod.-suttogtam komolyan. Elpirult, majd az előbbi válaszomra féloldalasan mosolyogva bólintott.-Ki az a Becca?-kérdeztem miután kiegyenesedtem.

-Ő az író.-mondta egyszerűen.

-Oooh! Melyik írót szereted még? Komolyan mondd el. Érdekel.-tettem hozzá, mikor már lassan két percre megint csendben magába gubózott.

-Okkééé.-felelte nyújtottan és elkezdte.

Rengeteget beszélt.

Nem bántam, de annyi tapasztalata, élménye és véleménye volt, hogy sokáig tartott míg mindent-majdnem mindent-elmondott. Bevallom, nem sok könyvet olvastam még, de elképesztő volt hallgatni. Nagy átéléssel mesélt, szemei csillogtak, beszéd közben pedig lelkesen mutogatott, hogy még jobban átadja én pedig, hogy biztosan felfogjam a mondandóját. Rengeteget nevettem magán az előadásmódján és azon, ha esetleg kifigurázott valakit. Éppen James Clavell-ről fejezte be az előadását, amikor felnéztem a nagy órára.

-Repül az idő. Mindjárt fél öt.

-Tessék?!-sikított fel hisztérikusan, majd nagyra nyílt szemekkel az órára nézett.-Óó bassza meg!-kiáltott, majd ezzel egyidejűleg felkapta a táskáját, könyvét.-Siess már!-nézett rám ingerülten.

Tettem, amit mondott. Megragadta a kezem és futni kezdtünk. Kartávolságnyira futottunk egymástól, én futottam mögötte.

Végül is, kettőnk közül egyedül Ő tudja, merre kell menni.

-Melyikből indulunk?

-Kilenc!-kiáltotta hátra.

A falra egy négyzet alakú táblát erősítettek, ami ugyebár arra szolgál, hogy kiírják rá, hogy melyik megállónál is jár éppen az illető. Én magam is ezt tettem és elképedve kiáltottam előre.

-Hármas? Mit kerestél te a hármas megállónál?

-Viszonylag nyugodt hely!.-kiáltott A.J.-De inkább szedd a lábad! Lassú vagy!-tette még hozzá. Magam előtt láttam széles és gunyoros mosolyát, ezért gondoltam megmutatom, milyen gyorsan is tudok futni igazából. 

Gyorsabb iramra késztettem lábaimat és pár pillanat alatt leelőztem A.J.-t, így már én voltam a húzóerő. Gyorsan futottunk, hogy mindenképpen elérjük a metrónkat. Kisebb akadályokba ütköztünk néha; egy felborult kukába, egy padba vagy esetleg egy arra járó emberbe. Már a hetes megállónál jártunk, amikor A.J. kirántotta kezeit az enyémből. Előredőlve, a térdére támaszkodva kapkodott levegő után.

-A.J. siess! Mindjárt ott vagyunk!-trappoltam vissza mellé.

-Hmm..nem bírom tovább..-sziszegte az utolsó levegőtartalékával.

-A későbbivel akarsz menni?-kérdeztem.

-Nyugi. Húsz perc múlva jön a következő!-legyintett erőtlenül.

Hogy értessem meg vele, hogy nekem haza kell jutnom? Egyszerűen frászt kapok Chicagótól, merőben eltér Londontól vagy éppen Keithtől. Nekem egy sörre van szükségem ahhoz, hogy lenyugodhassak és ne húzzak el ebből a városból a picsába..

-Holnap írunk fizikából.-mondtam gyorsan. Nem hazudtam, Mrs. Cook tényleg mondta.

-Nee.-nyögte, majd ismét-lassan-futni kezdett.

Megint egymás kezét fogva futottunk. Értük a kilences megállóhoz, amikor éppen befutott egy metró.

-Ez az?-kérdeztem.

-Nem, hanem az amelyiknek záródik az ajtaja.-kiáltotta A.J., de mikor még csak a mondat felénél járt, már akkor maga után húzott.

A két ajtószárny között körülbelül ötven centiméter távolság volt. Először A.J, majd én furakodtam be rajta. Éppen  hogy felszálltunk, már nagy sebességgel ki is lőtt a metró, mi pedig egyenesen a plexi üvegnek zuhantunk.

-Bassza meg.-morogtam és a fejemet simogattam.

-Hogy bírod ilyen jól?-nyögte A.J.

-A futást?-egy kicsit bólintott.-Tudod...az előző sulimban, nagyon fontos volt a sport. A futás..az volt a legfontosabb.

Nem hazudtam nagyot. Tényleg a futás volt a legfontosabb dolog az intézetben. Futni kellet a kajáért, a létszámellenőrzésre, a zuhanyzóba a meleg vízért. Na igen, és futni kellett a felsőbb évesek elől, nehogy megverjenek.

Szép kis emlékek.
A mellkasomnak támaszkodva kapkodott levegő után. Mihelyst az első kettes ülés felszabadult, azonnal rávetettük magunkat. Az ablaknak dőlve figyeltem a tájat. Nem mintha sokat láttam volna belőle, hiszen 80 Km/ órás sebességgel haladtunk el a betonfal mellett.
-Úgy látom egészen jól beilleszkedtél.-kezdte el A.J.
-Beilleszkedni? Ez egy kissé erős kifejezés. Összesen hat emberrel beszéltem, ezek közül az egyik tanár volt, aki utál. Óóó igen, és a Te kis udvarlód, aki szintén-a változatosság kedvéért-utál. Ez aztán a beilleszkedés.-eresztettem ki a gőzt. Biztosan nem a legjobb emberen, hisz annyira igyekszik és próbál segíteni.
De miért ferdítenék a valóságon szép mesékkel?
Na igen...pont a legjobb mondja...
Azonban A.J. nem kapta fel a vizet. Nyugodtan kivárta, míg nekem a dühtől csillapodik valamelyest a lélegzetem.
-Befejezted?-kérdezte nyugodtan. Egy aprót bólintottam.-Helyes. Nem csípem a nyafogást. Figyelj, elhiszem, hogy nehéz. De, ha úgy állsz hozzá, mint egy kis pisis, soha a büdös életbe nem lendülsz túl ezen a "be-vagyok-sértődve-mert-csak-hat-emberrel-beszéltem-egy-nap" dolgon, akkor neked annyi.-fejezte be a mellkasomra bökve a mutatóujjával. 
Meredten bámultam a feketére lakkozott körmöket, és kénytelen voltam egyetérteni.
-Tisztába vagy vele, hogy egy parancsnokhoz hasonlítalak ebben a pillanatban?-kérdeztem tőle mosolyogva, mikor ránéztem.
-Most már igen.-kuncogott.-De most komolyan, minden kedvességemet bevetve..Hidd el, nem lesz gond. Ha TomTom-mal jóban vagy, akkor mindenkivel. Attól függetlenül, hogy Tom más a vonzódását illetően egyáltalán nincs kirekesztve. Sőt..-itt vágtam közbe.
-A vonzódását illetően? Vagyis?
A.J. körülbelül úgy nézett rám, mintha az kérdeztem volna, hogy a Föld nevű bolygó akkora-e, mint a Nap.
-Te nem vetted észre?-kérdezett vissza lassan.
-Mit?
-Elliot...tudtam, hogy angol vagy, konzervatív és prűd. Na de, hogy ennyire! Figyelj, sajnálom, hogy nekem kell ezt elmondanom neked, de TomTom meleg.
-Nem mondod!-kiáltottam fel hitetlenkedve.
-Most komolyan mit hittél? A srác ma egy rózsaszín "I ♥ Ricky Martin" feliratos pólóban mászkált, és egy bőrnaciban. Most komolyan..mire gondoltál?
-Arra, hogy egyéniség?-nevettem fel.
-Idióta.-motyogta az orra alatt. Szemét lehunyva a fejét a fejtámlának döntötte, viszont nem kellett sok idő és Ő is felnevetett.
-Semmilyen anyagod nincs fizikából?-váltott hirtelen témát, és mellesleg hangulatot. A bolondozó A.J.-ből egy csettintés alatt váltott a komoly és valamilyen szinten, aggódó A.J.-re.
-Nincsen.-feleltem egyszerűen.
Egy nagyot sóhajtott tehetetlenségében, majd felragyogott az arca, mikor megoldásra lelt.
-Megadom a telefonszámom és itt a lakcímem is. Ha bármilyen kérdésed van bármivel kapcsolatban csak felhívsz, vagy átjössz. Világos?-kérdezte.
-Igenis, parancsnok.-vágtam vissza.
-Bocs. Megszoktam, hogy...Dan szavaival élve; okoskodjak és irányítsak.-felelte szégyenlősen mosolyogva.
-Semmi.-feleltem.
-Akkor, ha nem akarod, hogy az első jegyed Cooknál egyes legyen, gyere át, okés?-kérdezte immáron valamivel lágyabban.
-Persze és köszi.-válaszoltam.
Az út további részét csendben, a saját világunkban töltöttük. Harminc percnyi utazás után - mint kiderült, Emily összekeverte a haza tartó út és a suli-metró közötti távolság út hosszát - végre leszálltunk a metróról.
Kinyújtóztattam a végtagjaimat, majd körbenéztem.
Aztán teljes pánik.
Hol a picsában vagyok?
Ordítottam volna legszívesebben, de nem tűnhettem totálisan reménytelennek egy csaj, egy gyönyörű lány előtt. Így csendben hordoztam körbe a pillantásomat a terepen és próbáltam előidézni az emlékeimet arról, amit a reggeli kocsikázás során láttam.
Azonban A.J. elől még véletlenül sem lehetett volna eltitkolni a tudatlanságomat.
-Ha elfordulsz balra és mész két utcát, akkor a Raisins Street-re érsz. Ott elfordulsz jobbra, mész még hat utcát és már otthon is vagy.-magyarázta, közben pedig a levegőben hadonászott.
-Rendben, megoldom. Köszönök mindent.-mondtam lazán és már indulni kezdtem.
-Oké.-felelte egyszerűen A.J. és az ellenkező irányba indult.-Akkor később.
-Igen.-feleltem és határozott lépésekkel elindultam arra, amerre mutatta.
Magamban köszönetet mondtam a Mindenhatónak, hogy ilyen hamar véget ért ez a keserédes nap. Örültem, hogy vége az iskolának, a beilleszkedésnek - ami persze nem ért véget teljesen - és persze örültem, hogy vége annak a sok papírmunkának, adminisztrációnak.Viszont sajnáltam, hogy a nap édes része tova szállt, hogy befejeződött. De a papírfecni, ami a zsebemben lapul, talán ad egy esélyt, hogy meghosszabbítsam a nap szép részét.
És ezt az esélyt nem vesztegetem el.

7. Fejezet

Sziasztok.
Húú el sem tudom mondani mit érzek most, és mit éreztem akkor, amikor kikerült a hatodik fejezet.
Csak leírom a helyzetet, mert komolyan szavakat több napi gondolkodás után sem tudtam találni. Szóval nagyba ülök a gép előtt, linkelgetem különböző csoportokba, hogy "Hééé kint a 6. fejezet" a blog megtekintettsége pedig egyik pillanatról a másikra-ami nagyjából 5(!) másodperc- 936-ról 1026-ra ugrott. 
Először fel sem fogtam.
Majd mikor elmentem a fürdőbe, sokkolva álltam a tükör előtt és magamnak beszéltem, hogy:
El tudod te ezt hinni? Felfogtad ember? 1026!!
Szóval ennyi.
Nagyon szépen köszönöm MINDEN olvasónak. Nélkületek sehol sem tartanék.
Sem én, sem pedig a blog!
Köszönöm!♥♥

XXXXX

Csoda.

Én sem tudtam volna jobb szót.

Mosolyogva néztünk össze A.J.-vel.

-Ezt, hogy érted?-kérdezte Dan értetlen arccal.

-Ez az olíva-törvényen alapszik.-kezdte TomTom, ám A.J. a szavába vágott.

-Most komolyan Tom! Te az életedet az "Így jártam anyátokkal" sztorira építed?

-Nem! De vannak benne nagy igazságok!

-A.J. Ne rombold már porig a lelkesedését.-szólt Ciara.

-Kösz, Cia. Nos, mondom. Az olíva-törvény bármilyen más tárgyra vagy ételre átruházható. A Ti esetetekben; ez a marcipán. Lilly szerette az olívát, Marshall nem és így: BUMM! Kész a tökéletet pár!-TomTom végig mutogatta az egész mondanivalóját. Látványos volt a "bumm"-os résznél, azt meg kell hagyni.

-De Marshall is szereti az olívát.-javítottam ki Tom-ot.

Igen, tudom, hogy mit mondtam korábban-mármint, hogy a javító volt a börtönöm, elzárva éltünk miegymás- és ez a mai napig igaz. De egyszer életben, mindenki megszegi a szabályokat, nem igaz?!

Mi is megtettük.
Mr.Taylor lap-top-ját egy este-finoman fejezem ki magam-kölcsönvettük. Majd a srácokkal az épület nyugati szárnyába mentünk.
Azért érdekes, nem?!
Minden épület nyugati szárnya a legelhagyatottabb és a legfélelmetesebb is. 
Na de a lényeg az, hogy rengeteg sorozatot és filmet néztünk meg, hogy valamennyire képbe legyünk, meg, hogy azért ne unatkozzunk annyira. Ilyen volt az "Így jártam anyátokkal".
-Ez igaz!-értett egyet az előbbi mondandómmal Dan.
-Megőrültél?!-kiabált velem TomTom.-Az első nap szerezhettem volna neked egy barátnőt. Mindent elrontottál! MINDENT!!-ordította, mondom ordította torka szakadtából, majd felpattant és kirontott az ebédlőből.

Leesett állal és csodálkozó pillantással néztem az új ismerősöm után.
-Vele meg mi történt?-kérdeztem visszafordulva a srácokhoz.
-Megőrült.-jelentette ki nemes egyszerűséggel Ciara, majd elkezdte összepakolni a cuccait.
-Ugyan!-legyintett Dan lazán.-Csak izgatott. Állítólag 10 évados lesz a sorozat. Meg persze miattad is.-mondta felém intve.
-Aha.-motyogtam válaszként.
Akkor is fura volt.
Elvégre 7 évig voltam összezárva 591 sráccal. Egyikük sem viselkedett így...na jó, néhány srác, de Ők is csak azért, mert...hogy mondjam szépen..?
Egymást szerették.
-Oké emberek, mi húztunk.-jelentette ki Ciara, majd nagy nehezen Dan is feltápászkodott.
-Ennyi volt a harag?-kérdeztem mosolyogva.
-Persze!-mondta szélesen vigyorogva Dan.-Hiszen rám nem lehet haragudni.-majd ránk kacsintott.
-Oké Don Juan, lépjünk már le!-nevetett Ciara, ezzel pedig magával rántotta a mi kis szerelmes hősünket.
Nevetve néztem Őket, amint egymást lökdösve próbáltak mihamarabb kijutni az ebédlőből. A közelharcban azonban döntetlen lett az eredmény, így egyszerre jutottak ki az ajtón.
-Mi lesz a következő órád?-kérdezte mosolyogva A.J.
-Ének.-mondtam, miután feltúrtam a táskám az órarendem után.
-Akkor mehetünk.-szólt mosolyogva és elkezdett összepakolni.
Nem reagáltam semmit sem az előbbi mondandójára, inkább szótlanul követtem a példáját.
-Hogy tetszik az iskola?-szegezte nekem a semmiből a kérdést, mikor kiléptünk az ebédlőből.
-Öhmm, nem rossz. Végső soron mindenbe bele kell szokni..De maga a suli és a környezete nagyon bejön.-na igen, se rács, se fal, se reflektor.-És neked?-kérdeztem vissza automatikusan, gondolkodás nélkül.
Aztán mikor gondolkodtam..:
I.D.I.Ó.T.A.
Hogy kérdezhettem ilyet, de most komolyan?!
Ez a negyedik éve itt...!
Egy született pancser vagy Elliot!
-Hmm. Hát, jó..tetszik.-nevetett fel, majd a helyzet komikusságát látva én is felnevettem.
-Akkor most neked is éneked van?-reménykedtem, hogy a válasz igen lesz.
-Igen.-ezaaaaz!.-Ráadásul, ha nem tudnád, engem neveztek ki a diák-mentorodnak.-mondta hatalmas mosollyal.
-Komolyan?!
-Bizony. Nekem kell majd bemutatnom neked a sulit, majd egy hét után felmérést kell készítenem, mennyire kedvelted meg ilyen rövid idő alatt az új helyet.-magyarázta türelmesen.
-És miért fontos a felmérés?
-Valamilyen szinten ezzel a suli információt gyűjt be. Ezáltal változtatnak azokon a dolgokon, amik nem jönnek be a diákoknak.
-Szerintem az egy hét az rövid idő.-mondtam.
-Én is veled értek egyet. De, mint az életben, itt sem mindent magunk döntünk el.-fejtette ki a véleményét.
Csendben emésztettem a hallottakat, egészen addig míg fel nem értünk az utolsó óránk helyszínéhez.:
Az ének előadó-teremhez.
-Akkor ez most azt jelenti,-torpantam meg az ajtó előtt.-hogy...
-Igen.-fejezte be A.J.-Egy ideig a nyakadon fogok lógni.
-Majd megpróbállak elviselni.-mondtam menően.
A.J. finoman felhúzta ívelt szemöldökét.
-Óó igen?!-először azt hittem megsértődött. Mellkasa előtt összefonta a karjait, és rám emelte barna szemeit.-Nekem nehezebb dolgom lesz veled, úgy érzem.-nevetett fel, majd hirtelen a vállamba öklözött.
-Hát ha tudtam volna, hogy ennyire kemény az öklöd, nem szívózók veled.-nevettem fel én is, majd magam előtt beengedve, belépett a terembe.
-Majd megtanulod a leckét.-szólt vissza a válla fölött és a helyére sétált, ami az imádott-hazudtam-Sebastian mellett volt.
A tanárunk már bent volt a teremben. A terem hátulja felé vettem az irányt, ahol láttam egy üres helyet, ám a tanár megállított ebben.
-Mr. Brain?
-Igen?-csak ne hívjon ki bemutatkozni, könyörgöm..
-Jöjjön ki kérem, és mutatkozzon be!-hogy a fene vinné el.
Egyszerűen képtelen voltam elindulni. A lábam semmilyen "parancsra" nem hallgatott. Nem bírtam magam rávenni arra, hogy megtegyek tíz lépést az emelvényig, ahol rengeteg hangszer volt. Persze a hangszerek nagy többsége tartókban volt, amelyek a színpad oldalára voltak betuszkolva, egyedül a dob volt a színpad középtájékán. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy megijedtem.
Nem is tudtam volna mit mondani.
Még percekig álltam földbe gyökerezett lábakkal, csendben.
-Mr. Brain?!-Mr. Turner hangja nem volt türelmesnek mondható.
-Megyek.-motyogtam, és megálltam az emelvény előtt. Egy szó nem hagyta el a számat.
Idegesen hordoztam végig a pillantásomat a csoporton  akik érdeklődve és talán türelmetlenül várták, hogy beszéljek.
Majd megláttam A.J.-t. Mosolyogva bólintott, a pillantásával pedig bátorítani próbált.
Nagy levegőt vettem és belekezdtem.
-Hát..Elliot Brain vagyok, Angliából.-itt valaki -mégpedig Sebastian- belepufogott a mondandómba.-Keith-ből jöttem.
Ezek után elhallgattam és a cipőmet bámultam.
-Még valami?-kérdezte Mr. Turner.
-Nincs.-vágtam rá.
A tanárunk gyanakvóan rám nézett. Nem azért, mert azt hitte hazudok, csupán látszott rajta, hogy innen csupán egy nagy-röptű bemutatkozás után távozhatok.
-Milyen típusú iskolában tanult, fiatalember?-kérdezte.
-Hát..öhm..izéé....
-Nem tudja milyen iskolában tanult?-kérdezte megdöbbenést színlelve a tanár, amire a többiek reakciója hangos nevetés volt.
-De.-válaszoltam.-Sima gimnáziumba jártam eddig.-jó terelés! Pacsi apunak!
-És milyenek voltak eddig a bizonyítványai? Miért hagyta ott az előző iskoláját?-és még több ehhez hasonló kérdés.
Komolyan....Amerikában ez a szokás?
Faggatózunk, faggatózunk?!
-Tanár úr. Nem tanulhatnánk végre valamit?-vágott közbe A.J., mielőtt Mr. Turner újabb kérdést tehetett volna fel.
-Normális vagy?-hallatszott több embertől is.
-Itt nem a hatékony interjúvolást kell megtanulnunk, hanem zenélni. Eddig nem csináltuk azt, szóval én nem bánnám ha elkezdenénk.-mondta kemény hangon A.J. a többiek felé fordulva, majd a tanárra emelte a tekintetét. Egy kicsit megrebegtette a szempilláit és mellé édesen mosolygott, így Mr. Turner ideges arca is kisimult.
-Túlzásba viszed néha az őszinteséget A.J..-mondta Mr. Turner mosolyogva.-Rendben Elliot ülj le valahová.-mondta kedvesen.
Ilyet is tud?
Na szóval elindultam hátrafelé. A legutolsó padban 2 lány ült, így az előttük lévő padba akartam ülni. Azonban a barna hajú lány, aki még véletlenül sem lehetett természetes barna; felkiáltott.
-Amy! Emeld fel a segged és ülj elém. Az a cuki fiú mellém fog ülni.-meglepődtem. Miért pont én?
Ez a lány egyáltalán nem az én világom. Bárcsak mással ülhetnék.
Ahogy körbenéztem az osztályon láttam, hogy mások is hasonlóan gondolkodnak. Sok sajnálkozó, meglepődő pillantást láttam. Azonban Sebastian-én lepődtem meg a legjobban.
Mérges volt.
-Neked annyi Öcsi!-hallottam baloldalamról egy ismerős hangot. TomTom volt az.
-Ennyire durva a csaj?-kérdeztem vissza olyan halkan, ahogy csak lehetett.
-Ki fog készíteni.-suttogta, majd színpadiasan elhúzta az ujját a torka ellőt, mellé pedig hatásosan grimaszolt.-Mr. Brain és Mr. Demetris! Van valami hozzáfűzni valójuk a felvilágosodás zenéjéhez?
-Nem.-feleltük egyszerre.
-Én is így gondoltam.
Az órát nagy szenvedések árán éltem túl. Mr.Turner folyamatosan szólított, még akkor is amikor azt mondtam, hogy nem tanultam éneket az előző sulimban. Az meg nem hiszem, hogy számít, hogy még a legelső szobatársam; Oliver-aki a telefont hagyta rám- délutáni gitárleckéket adott.
Természetesen ez a tanárt még véletlenül sem érdekelte, így folyamatosan kérdéseket zúdított rám, amire elsősorban A.J. vagy a többiek válaszoltak.
-Mikor lehet szakirányt váltani?-kérdeztem miután kiléptünk a teremből.
-Még el sem kezdődött igazán!-nyugtatott TomTom.-Lesz ez még így se!
-Kösz haver, komolyan megnyugodtam.
-Császtok.-kiáltotta Dan ahogy felénk futott.
-Te meg hol a fenében voltál?-kiabálta A.J. és megütötte Dant.
-Nem vagy te egy kicsit erőszakos?-kérdezett vissza Dan, és az ütés helyét dörzsölgette.
-Talán. De milyen dolog az, hogy nem jársz be az iskolába? Megint fel fognak függeszteni!-kiabált A.J.
-A.J. nyugodj már meg.-csitította TomTom.
-Nem vagy az anyám!-kiabálta Dan, mintha meg sem hallotta volna Tom nyugtató szavait.
-Hál'istennek! Már biztos meghaltam volna az idegtől.-kiáltott vissza A.J., majd nagyot sóhajtva elfordult tőlünk és elment.
-A.J.!!-kiáltottam utána.
Már majdnem utána indultam, azonban TomTom megállított.
-Hagyd. Majd a maga módján előbb-utóbb megnyugszik. Te meg!-itt Dan felé fordult..-Te is tudod, hogy már nincsen több húzásod. Mi a fenének generálsz problémákat? Gondolok itt a sulira, otthon meg itt a barátoknál. Miért teszel fel mindent egy lapra?-kiabálta Tom is.
Eléggé meglepődtem.
Egyáltalán nem zavartatták magukat  hogy a suli parkolójának a közepén állunk és, hogy bárki hallhatja a gondokat. Angliában ez nem így megy. Ott nem is veszekednek.
Hisz mindenki tudja milyen az angol temperamentum.
Valahol a béka segge alatt leledzik.
-Te is tudod, hogy kirúghatnak innen a picsába. Mit fogsz akkor csinálni?-kérdezte a végén már suttogva Tom.
-Tudom..-sóhajtotta Dan.-Ciarának ne mondjátok el, jó?
-Mit nem kell elmondani?-kérdezte vidáman.
-Semmit.-feleltük egyszerre.
Ciara gyanakvóan nézett, majd vállat vonva elindult dolgozni, Dan pedig elkísérte Őt.
-Ez most mi volt?-kérdeztem Tom-ot.
-Egy nagyon hosszú történet, de mivel megkérdezted elmondom. Szóval, Dan árvaházban élt körülbelül 6 éve fogadta örökbe egy pár. Még az intézetben csináltatta a tetkókat..de ez most lényegtelen. És az a gond, hogy ismét felvette a kapcsolatot a régi haverjaival.
-És ez miért baj?-kérdeztem értetlenül.
-Ne szólj már közbe! Hát azért, mert így egyrészt hátat fordít nekünk, és ugyanolyan züllött lesz, mint ahogyan kihozták onnan. Mi pedig ezt nem engedhetjük meg.
-Ez szörnyű.-nálunk is voltak ehhez hasonló ügyek. Főleg úgy, hogy a barátoddal történik mindez. Szörnyű látni, ahogy fogy és züllik lefelé. Téged is felemészt, de a legrosszabb, hogy egészen addig te magad is tehetetlen vagy, míg az illető be nem látja, hogy neked van igazad.-Ha kell, bármiben segítek.
-Ahogy látom Te is átélted ezt párszor.
-Volt alkalom rá.-mondtam szomorúan.-Értem, hogy A.J. miért akadt ki ennyire.
-Ne is mondd. A saját bátyján tapasztalta mindezt. Sokkal jobban a szívére veszi, mint bárki más.
-Ha már a komolyan vételről van szó. Mi volt ez az ebédlős sztori?-váltottam témát.
-Haaaajj, reméltem, hogy nem hozod szóba. Először, én vagyok a Chase gimi ügyeletes kerítője. Tehát először is csorbát ejtettél a munkámon. Másrészt meg..
-Egyszerűen túlreagáltad a helyzetet.-fejeztem be helyette a mondatot.
-Mondhatjuk ezt is.-majd mindketten felnevettünk.- Oké Elliot, nekem mennem kell. Majd holnap ütközünk rendben?
-Várj. Te nem Woodridge-ben élsz?
-Nem. Igazi chicagói vagyok, nem látod?-kérdezte nevetve, majd intett és el is ment.
Ezzel pedig egyedül maradtam Chicago-ban.
Teljesen egyedül.

6. Fejezet

Hát sziasztok.
Itt lenne a hatodik rész. A késést illetően csak annyit, hogy nagyon-nagyon és még 1000x nagyon sajnálom. A pofámról füstöl, sül és szakad a bőr, komolyan. Akkor itt van a hatodik, remélem úgy gondoljátok majd, hogy megérte várni.:)
Jó olvasást, iratkozzatok, pipáljatok és kommenteljetek, ha még nem tettétek meg ;)
Békeeee 

XXXXX

A.J.
Csak rá tudtam gondolni.
Merre lehet most? Egész délelőtt nem láttam, és semmit sem hallottam róla.
Nyugi Elliot..majd jön.
A napot, amely nem volt annyira fantasztikus, mint reméltem, Ciara-val és Dannel töltöttem. Fizika után, mihelyst megtudtam, hogy szerintük az ebéd a nap fénypontja az ebédlőbe mentünk. Mellettünk a diákok rohantak, mi pedig lazán sétáltunk.
-Nekünk nem kellene sietni?-kérdeztem összezavarodva. Én megértettem a többieket is. Hiszen 800-an plusz mínusz 50-en jártak még ide.
-Nyugi haver.-csitított Dan.-Nekünk mindig van helyünk.
-Aha..oké.-motyogtam válaszként.
Az ebédlőbe érve nagy zsivaj és tolongás fogadott. A diákok egymást lökdösve próbáltak helyet találni maguknak és barátaiknak, ami többé-kevésbé még sikerült is. Danéket egyáltalán nem érdekelte ez a fennforgás, ügyet sem vetve, mereven törtek át a tömegen egészen egy padlótól plafonig tartó ablakig, amely előtt egy körasztal állt székekkel.
-És az ebéd?-kérdeztem.
-Hagyd a fenébe. Szar az egész.
-Oké én ezt nem vágom.-mondtam komolyan.
-Hétfő van.-válaszolt Ciara.
Komolyan mintha nekem ebből értenem kellene bármit is.
-Ééss?-kérdeztem vissza.
-Így is, úgy is szar a kaja. Fölösleges sorban állnod, hacsak nem csíped a moslékot.-egészítette ki Ciara mondandóját Dan.
Most, hogy mondjam azt, hogy moslékon nőttem fel?!
Elnézve néhány embert, aki vitte tálcán az ebédet, kénytelen vagyok azt mondani, hogy a javítóintézetben is ehhez hasonlót dobtak elénk.
De végül is nem mondhatom azt, hogy egy gazdag gyerekeknek fenntartott javítóban nőttem fel.
Az úgy túl érdekes lenne. Az érdekes pedig alatt azt értem, hogy szörnyű.
-Amúgy is nálunk más szokások vannak.-szúrta közbe Ciara.
-Milyen szokások?-kérdeztem vissza.
-Hát még jön két barátunk. És általában úgy szoktuk, hogy összedobjuk a kajánkat és elosztjuk vagy versengünk érte.-magyarázta.
-Értem.-motyogtam.
Bakker Elliot...még a végén azt hiszik csak ezt az egy szót tudod angolul....
-Ciara...ne támadd már le egyből. Látszik rajta, hogy el van veszve.-szólt rá Dan.
Ennyire feltűnő lenne?!
-Mi lenne ha nem szólnál bele mindenbe?-vágott vissza, valamivel idegesebben Ciara.
-Mi lenne ha nem okoskodnál annyit?
-Mi lenne ha lapoznánk?-kérdeztem csitítóan. Ezek ketten képesek lettek volna egymás torkának esni.
A srácok fújtak, sóhajtottak egy nagyot és  lehuppantak a székekre. De persze előtte kinyírták egymást a puszta tekintetükkel.
Öt perc néma csend, melynek során Dan és Ciara egymást méregették. Én pedig úgy ültem, mint egy párduc aki ugrásra kész, vártam, hogy mikor is kell közéjük vetnem magam.
-Ennyi volt?-kérdeztem miután Cia egy hangos "Cööhh" után szem forgatva elfordult Dantől.
-Soha többé nem beszélek vele.-jelentette ki Ciara.
-Mindig ezt mondod Cica.-felelte mosolyogva Dan. Miután Cia figyelemre sem méltatta, felém fordult.
-Nem vagy te egy kicsit befeszülve?-kérdezte.
Még mindig úgy ültem ott, mint aki karót nyelt.
-Azt hittem egymásnak estek.-Sosem lehet elég óvatos az ember. A javítóban is rengeteg ehhez hasonló este történt. Két fiú akik eddig a legjobb haverok voltak, egy zabszeleten vesztek össze, majd egymásnak estek. törtek és zúztak....leginkább egymást, de akkor is történt káreset. Persze, hogy akkor szerény személyen volt az ügyeletes, aki a rendért és a biztonságért felelt.....vagyis kellett volna. Hiába próbáltam a 2 évvel idősebb és sacc a 20 kg-mal nehezebb srácok közé bevetni magam, olyan taslit kaptam, hogy egy szék támlája adta a másikat! A balhét én vittem el, az már addigra mit sem számított, hogy a srácok úgy mentek el, mintha mi sem történt volna.-Sosem lehet tudni!-mondtam röviden.-És mikor jönnek a barátaitok?
-Nem tudjuk.-felelték egyszerre, majd mindketten elhallgattak.
-A barátnőm....-kezdte el Cia.
-Vagyis a barátnőnk.-javította ki Dan.
-.....még suliban sem volt délelőtt. Pedig minden óránk közös!-fejezte be Ciara ügyet sem vetve Dan kommentárjára.
Akár csak A.J...
-És melyik művészeti ágat jelölted meg?-váltott témát Dan.
-Az éneket.-feleltem.
-Óóó, az király.-lelkesedett.-Énekelsz? Vagy hangszeren játszol?
-Hát igazából....
-Szasztok!-kiáltotta valaki.
Fogalmam nem volt ki az, így nem is törődtem vele sokat, inkább próbáltam volna tovább fojtatni, amit elkezdtem, de egy dallamos hang megakadályozott mindebben.
-Sziasztok!
Igen.Ő.Volt.Az.
Felnéztem Rá, és csak bámultam Őt tovább, szótlanul.
Egy szót sem szóltunk egymáshoz, mégis 100 meg 100 kódolt üzenetet váltottunk, pusztán úgy, hogy néztük egymást.
Remélem egyáltalán nem dekódoltam helytelenül...
A.J. egy félénk mosolyt villantott rám, majd a Ciarának nevezett "ölelő-hullám" végleg levette a lábáról.
-Hol a fenében voltál?-kiabálta C., aki éppen A.J.-t ölelgette.
-Volt egy kis dolgom, amit el kellett intéznem.-válaszolt, közben pedig folyamatosan fejtette le magáról barátnője karjait.
-Mi lehet annál fontosabb, hogy suliba gyere?-kiáltotta C.
Ciarát néztük hitetlenkedő pillantással. Nem csak mi, akik az asztalnál voltak, hanem úgy össz mindenki az ebédlőben.
-Bármi!-felelte A.J. nevetve.
Ciara is vele nevetett miután rájött mekkora baromságot is kérdezett.
-Ez a helyes válasz.-szólt közbe Dan kuncogva, és leöklözött A.J.-vel.
-Na mi a pálya?-kérdezte lazán A.J. miután leült az egyetlen üres helyre, ami a mellettem lévő volt.
-Semmi. Mrs.Cook egy bányarém.-panaszkodott Ciara. Mrs.Cook, pedig a fizika tanárunk volt.
-Nekem ne mondd, nekem is ez vele a negyedik évem.-mondta A.J.
-És egy új taggal bővült a csapatunk.-szólt közbe Dan.
Csapatunk....
Tudjátok milyen jó ezt a szót hallani egy napi ismeretség után? Ráadásul úgy, hogy az illető még komolyan is gondolja?
Valami felemelő érzés.
Egy érzés, hogy tudod, hogy tartozol valahová.
Egy érzés, amely eltörli a magány jelenlétét a szívedből.
-Ő pedig nem más, mint.....-itt Dan misztikusra vette a formát, kezét pedig úgy forgatta az arca és a feje körül, mintha valami varázslatot mondana.
-Tádádádádááááááá....Elliot!-itt pedig szélesen vigyorogva rám mutatott.
-Császtok!-szóltam vigyorogva én is, mellé pedig intettem.
-Hello TomTom vagyok!-vetődött felém a srác, aki, mint kiderült az előbb köszönt.
-Szia, Elliot.
-Ő pedig A.J.-mondta TomTom és futólag az említett személy felé bökött az állával, azonban a kezemet még mindig szorosan tartotta.
-Szia Elliot.-mosolygott A.J.-TomTom!-szólt erélyesebben, immár a barátjára, aki vette a lapot és elengedett.
-Na ehetünk végre?-kérdezte Dan.
-Nanááá.-kiáltott A.J. és a táskája után nyúlt.
-Kinek mije van?-kérdezte Ciara.
-Egy szendó..meg egy Coca.-mondta a táskájából kipakolva A.J.
-Szintúgy.-csatlakozott Dan.
-Saláta és lúgos víz.-mondta Ciara.
A srácokkal elképedve néztünk rá.
-Abból én nem eszek.-jelentette ki A.J. és felém fordult.-Neked mid van?-kérdezte széles mosollyal, amitől én, mint egy zöldfülű kisfiú somolyogtam.
-Öhm...-és belenéztem a táskámba. Állítólag Emily rakott egy kis harapnivalót ...-Szóval van két szendvicsem, Fanta és....egy doboz-mondtam kinézve a táskámból. Az említett dolgokat pedig sorban kipakoltam az asztalra.
-Egy doboz?-kérdezte A.J. és közelebb csúszott hozzám.-Mi van benne?
Kinyitottam a dobozt, amibe egyszerre néztünk bele. A reakcióink teljesen ellentétesek voltak.
-Ezaz!!
-Fúúj.-mondtam én.
-Mi az?-kérdezték a srácok egyszerre.
-Marcipános muffin.-mondta A.J., aki ha nem ült volna, valószínűleg ugrált volna örömében.
-Azért el ne menj!-szólt nevetve Dan.
-Seggfej!
-Neked mid van TomTom?-kérdeztem.
-Semmim.-felelte, szerintem igen gyorsan.
-Hazug.-szólt közbe A.J.
-Biztos, hogy van valamid.-mondtam.
-Persze.-helyeselt A.J.-Bármi jobb a salátánál, amiben kelbimbó van.
-Így van.-mondta Ciara..aztán.-Héééé!!
-Ti túlságosan is egy hullámhosszon vagytok.-mondta komolyan TomTom, és felénk tartott ujja cikázott közöttünk.
A.J.-vel cinkosan összenéztünk, majd hangosan felnevettünk.
-És ez jó vagy rossz?-kérdeztem még mindig kuncogva.
-Az én jelen esetemben ez SZÖRNYŰ!-válaszolt Tom, majd Ő is felnevetett.
-Felajánlom a muffint...az összeset...bárkinek.-mondtam és az asztal közepére helyeztem a dobozt.
-Üdv nálunk!-mondta TomTom és hozzám vágott egy 3Bit-et.
Egyet azért én is elraktam, mivel marcipán-mint kiderült-csak a tetején volt. Ennek következtében fájdalmas búcsút kellett vennem a csokitól, és vissza kellett adnom Tomnak.
-Te ez valami isteni!-kiáltott fel Ciara miután hosszas kérlelés után (sacc 5 perc) feladta a fogyókúráját, és velünk tartott a kajálásban.-A nénikédtől mindenképpen kérd el a receptet!
-Te sem szereted a marcipánt?-kérdeztem A.J.-től aki a doboz tetejére gyűjtögette a marcipán darabokat.
-Dee! Csak a legjobbat hagyom a végére.-mondta nevetve.
-Csak nem rólam beszéltél?-kérdezte egy srác, aki befogta A.J. szemét.
-Ki az?-kérdezte zavartan.
-Egy valóra vált álom!-válaszolt a srác mézes-mázosan.
Ez meleg öcsém vagy rohadtul el van szállva...
Esetleg mindkettő.
Komolyan, nem tudok efelől dönteni.
Most eldöntöttem, hogy utálni fogom a fazont.
-Vagy inkább egy rémálom.-súgta felém TomTom. Egyet kellett vele értenem.
-Ohh...Így sem tudom.-felelte nevetve A.J.
-Naaaaa.-mondta bedurcizott hangon a srác.
-Ööhm...Sebastian?-kérdezte.
-Na ugye, hogy nem volt nehéz!-mondta a srác, és megölelte.
Száradna le a karod...
Ahogy végig hordoztam a srácokon a pillantásomat, az ő arcukról is ugyanezek vagy hasonló érzelmeket lehetett leolvasni. 
-Niiii már! Marcipán!-mondta a srác és befalta az egészet, amit A.J. eddig összegyűjtött.
-Ooo-óóóóó-mondta Dan és Cia egyszerre.
-Itt mindennek vége.-csatlakozott TomTom.
A.J. meg sem tudott szólalni, csupán tágra nyílt szemekkel nézte a marcipánok azelőtti helyét.
-Ez nagyon finom volt.-csettintett elismerően Sebastian.
-Gondolom..-mondta A.J.
-És mi a pálya?-kérdezte Sebastian.
-Áááhh semmi, tudod csak kajáltunk, és még szeretnénk folytatni úgy, hogy nincs fent a koszos segged az asztalon.-válaszolt Ciara.
-Csak lassan a testtel.-nyugtatta Ciarát.
-Szerintem lapozzunk!-mondta TomTom.-Ismered Elliotot?
-De szarul terelsz, ember!-súgtam neki, míg háttal álltam Sebastiannak.
Ő magyarázatképpen csak vállat vont.
-Szia Elliot vagyok.-mutatkoztam be.
-Hmmm...Angol vagy.-köszönöm akcentus.-NEM csípem az angolokat.-a hangsúly a "nem"-en volt.
A felé nyújtott kezemet leengedtem az oldalam mellé. A kezem már ökölben volt, de ekkor Dan lépett mellém, és nyugtatólag a vállamra tette a kezét.
-Oké azt hiszem elég volt.-állt fel A.J. és Ciara is csatlakozott hozzá.
-Tessék?
-Azt mondtam, hogy elég volt. Ha nem tudod Őt elfogadni, aki velünk jóban van és hozzánk tartozik, akkor semmi keresnivalód nincs ennél az asztalnál.-felelte A.J.
-Nem kell mondanod semmit, csak húzz el innen.-mondta Dan.
-Ennyi haver, és Wendy-klónra egyáltalán nincs szükség ennél a társaságnál.-szólt közbe Tom is.
A srác csak hápogni tudott.
-Inkább most menj el. És gondolj ki valami ideillő választ.-kacsintott Ciara. Majd nevetve figyeltük, ahogy Sebastian elhúzza a csíkot.
-Köszönöm.-mondtam amikor ismét leültünk.
-Nincs mit.-mondták a srácok.
-Mi a baj?-kérdezte TomTom és aggódó pillantást vetett A.J.-re.
-Megette a marcipánt!
-Tessék, itt az enyém.-mondtam és elé toltam a szalvétát amire leszedegettem a cukros masszát.
-Tényleg?-kérdezte csillogó tekintettel.
-Persze. Én nem vagyok oda érte.-válaszoltam mosolyogva.
-Ihjaaaaaaaj.-ennyi volt TomTom reakciója.
-Mi az?-kérdeztük egyszerre A.J.-vel.
-Ez a gesztus, valami csodálatos kezdete.

5. Fejezet

Egészen addig figyeltem A.J. távolodó alakját, míg el nem tűnt az utca végén. Figyeltem kecses járását,  egyenes hátát, a háta közepéig leomló világos barna haját.
A szépségtől sóhajtottam egy nagyot, majd beléptem a házba. Az A.J.-vel eltöltött szép délután emlékei jártak az eszemben, melynek hatására egy nagy, boldog vigyor költözött a képemre, ami még véletlenül sem kerülte el Sam és Emily figyelmét.
-Ennyire jó volt a délutánod?-kérdezte kötekedően Sam.
-Jobb, mint a tiéd.-vágtam vissza még mindig vigyorogva.
-Megígértél nekem valamit!-szólt közbe Em.
-Igen tudom.-válaszoltam.-És döntöttem is.
-Nos?-kérdezte türelmetlenül.
-A Chase-be megyek.-mondtam.
Sam és Emily összenéztek, majd elnevették magukat.
-Ezen most mi olyan vicces?-kérdeztem értetlenül.
-Óhh, hát tudod. Az a csinos lány, aki vagy 5 perce ment el innen...-kezdte Sam.
-Ő is oda jár.-fejezte be szélesen mosolyogva Em.
-Ehhez annak semmi köze.-mondtam, bár nem hangzott elég meggyőzően.
Bevallom volt egy kicsi köze A.J.-nek ahhoz, melyik suliba megyek...
Elég nagy köze.
-Olyan rosszul hazudsz, mint Sarah.-válaszolta fejcsóválva Sam. Sarah édesanyám volt.
-És ez jó vagy rossz?-kérdeztem vissza.
-Mikor hogy.-válaszolta Sam.-De a sulira visszatérve. Az még oké, hogy egyidősek vagytok, és egy suliba kerültök. De nem biztos, hogy egy osztályba is.
Totálisan igaza volt. Hogy kerülhette el ez a figyelmemet? 
Egyetlen embert ismertem, aki ráadásul velem egykorú erre tessék. Sehol semmi és senki.
A félelem tetőtől-talpig elborított.
Ismét egyedül maradtam.
Bár lehet, hogy túlreagálom...de nem maradhatok egyedül...Újra. Meg kell próbálnom A.J-vel egy osztályba kerülni. Egyedül Őt ismertem a rokonaimon kívül a városban...és nem bántam, hogy Őt.
Éreztem , nem sőt tudtam, hogy meg kell ismernem Őt, közelebb kell hozzá kerülnöm.
Épkézláb magyarázatot jelen esetben nem adhatok, nem is akarok. Egyszerűen érzem azt a késztetést, ami ahhoz kapcsolódik, hogy vele kell lennem.
És ennek egyik legjobb megoldása, ha egy osztályba járunk.
Nem nyugodhatom addig, míg ebben biztos nem lehetek.
Elmefuttatásom alatt észre sem vettem, hogy egyedül maradtam Emilyvel a konyhában.
-Elliot...teljesen elsápadtál.-mondta rémülten.
-Segítened kell.-súgtam neki feszülten.
-Bármiben.
-Egy osztályba kell kerülnöm A.J.-vel.-suttogtam.
Nem kérdezett semmit, egyszerűen csak ennyit felelt:
-Rendben.
Megkönnyebbülten sóhajtottam és reménykedtem. A gyors hétvége után pedig elérkezett:
az igazság pillanata.
(...)
-Ez annyira ciki!-nyögtem fel tehetetlenül az anyósülésen.
-Nem értem miről beszélsz.-mondta vidáman Leah.
Emily úgy döntött, ráér hétfőn beszélni a Chase igazgatójával.
Így reggel hétkor keltett, hogy bevisz a suliba.
Hát nem megalázó?
De. Az.
-Most duzzogsz?-kérdezte Emily, mert már lassan 10 perce nem szólaltam meg.
-Ha a duzzogás alatt azt érted, hogy elsüllyedek szégyenemben...Igen, duzzogok!-emeltem fel a hangom.-Bocs.-mondtam valamivel csendesebben.
-Leaht is el kell vinni suliba, így téged is elviszlek és beszélek az igazgatóval. Három legyet ütök egy csapásra!-szólt vidáman.
-Csapj le engem is.-motyogtam az orrom alatt, és mereven kibámultam az ablakon.
Figyeltem a nagy diák tömeget, akik az iskolába igyekeztek. Voltak akik csapatostól, voltak akik egyedül indultak útnak. Mások a  buszmegállóban nyomogatták a telefonjukat, mások beszélgettek, pletykáltak, olvastak és voltak akik egyszerűen maguk elé néztek.
És voltam én, aki folyamatosan az ablakból kémlelte a terepet, hátha meglátja Őt, akire már napok óta gondolt.
Ez olyan szatírosan hangozott..mindegy.
Pont a piros lámpánál álltunk, amikor a visszapillantó tükörben feltűnt valami.
Vagyis inkább valaki.
-Ott jön A.J. meg Caleb!-visította Leah, aki már a csomagtartóig hajolt, hogy kiláthasson.
Caleb?!
-Az ki?-kérdeztem.
-A.J. öccse.-magyarázta bosszúsan Leah, és a szemét forgatta, mintha ezt illet volna tudnom.
Az a kis pánik, ami hirtelen elragadott a srác nevének említésére, a rokoni viszony tisztázása után már semmivé lett.
Amikor már majdnem mellettünk voltak, zöldre váltott a lámpa. Azonban Emily nem indult el, hanem bevárta őket. Félre állt, és az leengedte az ablakot az én oldalamon. 
-Sziasztok!-köszönt rájuk Em.
-Csókolom.-köszöntek vissza egyszerre. A.J. szélesen mosolyogva nézett rám.
-Elvigyünk benneteket?-kérdezte Em.
Mondj igent, mondj igeeeeeeeeeeeeeent!
-Nem, köszönjük.-bakker...-Még beugrunk a cukrászdába, mert egy kis maki.-itt meglökte az öccsét.-kikönyörögte.
-Ez van, ha valaki már az első nap ötöst kap.-vágott vissza Caleb, és kinyújtotta nővérére a nyelvét.
-Stréber.-mondta vigyorogva A.J. és meglökte a tesóját.-Leah és Elliot is eljöhetne velünk.-ajánlotta fel.
A kezem már a kilincsen volt, ám Emily szavai hatására tehetetlenül zuhantak vissza a combomra.
-Leah mehet ha szeretne, de Elliotnak és nekem még beszélnünk kell az igazgatóval.
-Óóóh.-sóhajtotta A.J. az arcára pedig kiült a ...csalódottság?!
Értem....?
-Ja..jó.-motyogta.-Na, jössz Leah?-kérdezte mosolyogva.
-Igen!-visította, megpuszilt minket és már ki is ugrott a kocsiból.
-Akkor majd....-mondta A.J. miközben folyamatosan hátrált a kocsitól.
-Majd...igen...-szóltam vissza. Emily már el is indult, így már csak inteni volt időm.
-Már elmondtad neki?-kérdezte Emily.
-Mit?
-Hogy te is a Chasbe mész?-kérdezte.
-Nem..eszembe sem volt.-közben pedig folyamatosan erre gondoltam, hogy keressem-e meg valamelyik közösségi oldalon és írjak neki üzenetet, hogy: "sziaaa, osztálytársak leszünk!" vagy egyszerűen bízzam az egészet az univerzumra. Meg igazából kíváncsi voltam az arckifejezésére, hiszen azon minden meglátszik.
Mire odaértünk a sulihoz, már voltak egy páran.
A "pár" alatt azt értem, hogy tele volt a parkoló!
-Én majd megvárlak kint, jó?-kérdeztem a regisztráció után.
-Jó rendben, akkor megyek beszélek az igazgatóval.-mondta és el is indult az irodába.
Kimentem az épületből, és az egyik villanyoszlopnak támaszkodva előkotorásztam a cigarettámat.
A cigi a szám sarkában lógott, és már a gyújtómat kerestem, amikor megéreztem, hogy figyelnek.
Úgy éreztem mintha, lyukat égetnének a pillantásukkal a hátamba..meg konkrétan minden testrészembe. Először nem is értettem miért. Majd leesett.
Én vagyok az új diák.
Ne is figyelj rájuk, haver!
Próbáltam nem tudomást venni róluk, és nyugodtan szívtam a cigimet.
Próbáltam.
De a tekintetek....folyamatosan pásztáztak, méregettek. Nem igazán szívderítő a tudat, hogy figyelik minden egyes mozdulatomat, hogy kifújom a füstöt, szívom a cigit, hogy elrakom a gyújtót.
Ekkor egy hang megtöri a csendet
-Itt nem szabad dohányozni!- ez a hang pedig egy fiúhoz tartozott. Velem egy magas volt, sötét haja volt, és a Nirvana-s póló alól pedig előbukkantak a tetoválásai. Elég lengén volt felöltözve, ahhoz képest, hogy október volt.
Amúgy meg, nem igazán tűnt olyannak, aki betartja a szabályokat.
-Aha, oké.-mondtam és egy utolsót szívtam a cigimbe mielőtt eltapostam volna.
-Dan! Ez komoly?-kérdezte a mellé sétáló lány nevetve.- A legnagyobb gyárkémény akit ismerek  azt mondja: Itt nem lehet dohányozni!
-Próbálom védeni a tüdejét.-vágott vissza az agyonvarrt srác.
-Várjatok...-vágtam közbe.-Akkor itt lehet dohányozni vagy sem?
-Lehet.-válaszolta a lány.
-Ez király.-mondtam.-Mondhattad volna azelőtt mielőtt elnyomom a cigimet. Még ott volt a fele!-majd pedig hangosan felnevettem.
Két új beszélgető partnerem is velem együtt nevetett és a pillantások sem maradtak el.
-Dan vagyok.-nyújtotta felém a srác a kezét.
-Elliot.
-Ez az energia bomba pedig Ciara.-mutatott a mellette álló vigyorgó lányra.
-Szia.-köszönt.
-Hello.-válaszoltam ugyanolyan széles mosollyal.
-Gyere körbevezetünk.-mondta Cia, és elindult a suli bejárata felé.
-Nekem itt van....a..khm..nagynéném. Muszáj megvárnom.-mondtam lassan.
-Megvárjuk veled.-mondta Dan és elővette a cigijét.
-Fúj. Arrébb állok, mert beszennyezed az aurámat.-mondta fintorogva Ciara, így vagy 10 lépéssel elsétált tőlünk.
-Mi ez az aura szöveg?-kérdeztem Dan felé fordulva.
-Táncol.-válaszolt váll vonogatva, mintha a táncos jelző mindent megmagyarázna.-Ennek következtében jóga őrült.
-Még így sem értem.-válaszoltam őszintén.
-Nem is fogod.-nevetett fel Dan.
A következő pillanatban Emily lépett ki az ajtón, az arcán nem látszódott, hogy számomra jó, vagy rossz hírt hozott-e.
-Nos?-kérdeztem türelmetlenül.
-Hivatalosan is a 11.b osztályba jársz.-jelentette ki Em szélesen mosolyogva.
-Ez az!-kiáltottam fel és megöleltem.-Köszönöm.-súgtam a fülébe, immár megkönnyebbülten.
-11.b?-kérdezte Ciara.
-Igen.
-Akkor osztálytársak vagyunk!-mondta vidáman.
Elköszöntem Emilytől és a két új ismerősöm után elindultam a suli bejárata felé.
-És melyik művészeti cuccra jelentkeztél?-kérdezte Dan.
-Reggel azt mondták majd napközben töltetnek ki velem valami papírt. Úgyhogy még van időm dönteni.-válaszoltam. Holott teljesen biztos voltam benne, hogy melyiket is választom.
A délelőtt a szokásos iskolai napokhoz képest  persze amihez hozzá voltam szokva  eléggé gyorsan telt el. Azonban egy rossz dolog volt az egészben.
Nem láttam A.J.-t.
Rémképek százai suhantak át az agyamban, kórházakról  rendőrautókról az összetört kocsik mellett, szirénázó mentőkről és egy összeroncsolódott testről, amely a kórházi ágyon fekszik.
Hiába igyekeztem ezekről megfeledkezni és az oktatásra, a két új haveromra vagy bármi másra gondolni nem igazán ment. De valamit tennem kellett az ügyben, hogy ne nézzenek őrültnek már az első napon.
-Végre kicsengettek.-mondtam fellélegezve, miután véget ért a fizika óránk.
-Most jön a nap legjobb része.-mondta Ciara.
-Már mehetünk haza?-kérdeztem mosolyogva és Dan mellett lépdelve elindultam ki a teremből.
-Dehogy is!-válaszolt felháborodva az előttünk szökdécselő lány.
-Hát akkor?
-A legeslegjobb rész...-mondta Dan és tartott egy kis hatásszünetet.-Az ebéd.

XXXXX

-Gyere már TomTom!-kiabáltam.

-Sajnálom, hogy jól akarok kinézni.-szólt vissza bosszúsan a szekrénye mélyéről.

-Haver csak ebédelni megyünk.-mondtam.

-A.J.-kezdte lassan, nagyon lassan.-Az embernek mindig jól kell kinéznie.-a szavába akartam vágni, de megállított.-Igen még a hétvégén is.

-Nem értelek.-mondtam egyszerűen és az ebédlő felé indultam.

-Na jól nézek ki?-kérdezte, miután utol ért.

-Igen. Bármelyik pasi megfordulna utánad.-válaszoltam őszintén. A bók következtében egy elégedett mosoly költözött az arcára ami ott is maradt, még akkor is amikor sorban álltunk.

-Cia és Dan már az asztalnál ülnek.-adta a helyzetjelentést Tom.-És még valaki....nem látom rendesen.-mérgelődött.

Különösebben nem izgatott ki lehet az. Mindennapos volt, hogy valaki, aki nem tartozott a négyesünkhöz az asztalunkhoz ült. A városban is tudták, milyen király hangulat uralkodik az asztalunknál.

-Hát én ezt a moslékot nem eszem meg.-motyogtam az orrom alatt a választékot nézegetve.

-Egyet értek.-súgta vissza TomTom.

-Egy Coca lesz.-mondtam.

-Egy 3Bit.-szólt Tom.

Fizettünk és az asztalunkhoz indultunk. Tom vezetett, mivel az ebédlőben hatalmas forgalom volt, ha lehet így nevezni. A biztonság kedvéért a lábam elé néztem, mivel képes lettem volna arra, hogy a saját lábamban orra bukom, ha nem figyelek oda. Így azt sem vettem észre időben, hogy TomTom lába földbe gyökerezik.

-Mi van?-kérdeztem bosszúsan, mikor a hátába ütköztem.

-Egy főnyeremény ül az asztalunknál.-mondta, a hangján hallatszott, hogy le van nyűgözve.
-Mert?-kérdeztem összezavarodva, és akkor megláttam Őt.
Elliot.
Mosolyogva beszélgetett Dannel és Ciarával, miközben az ásványvizes flakont forgatta a kezei között.
-Megszerzem magamnak.-jelentette ki Tom.
-Sajnálom Öcsi.-mondtam. Szerettem volna megóvni a csalódástól...és valamiért nem nyerte el a tetszésem, hogy a meleg barátom..a...hát az izémet...Elliotot stíröli.-Nem a te ligádban játszik.-ez a kódolt nyelvünkön csak annyit tett, hogy Tom esetében a kiszemeltje bizony a nőkért van oda.
-Honnan tudod?-kérdezte gyanakodva. Huncut mosoly ült ki az arcára, amiből arra lehetett következtetni, hogy a hirtelen fellángolása már a semmivé lett.
-Én ismerem Őt.-motyogtam.
-Nem mondod?!
-De.-súgtam vissza zavartan és a felsőmet kezdtem birizgálni.
-Ahaaaaa.-mondta nyújtottan.-Na gyere menjünk oda.-mondta lelkesen és vonszolni kezdett.
-Neeeeeee.-tiltakoztam amilyen halkan csak lehetett.
-Miért nem?-elég jó hallása volt a srácnak.
-Csak, mert.....-igazából én sem tudtam megfogalmazni a dolgot. Egyszerűen ideges lettem, kivert a víz és, hogy mindezt leplezzem a felsőm ujját húzogattam lejjebb.
-Nyugalom. Jól nézel ki.-kacsintott rám Tom.
A magabiztosság újult erővel tört rám, és széles mosollyal indultam el Tom mellett a törzsasztalunkhoz. Közelebb érve jól hallottam, hogy a művészeti programról beszélnek és, hogy Elliotnak a mai napon kell beadnia, hová is jelentkezik. 
Elliott, az eddigi ismeretségünkhöz hasonlóan, ami nem több, mint három nap, fáradtnak tűnt. A haja rossz fiúsan szétágazott, és a mosoly a szája sarkában valami szívdöglesztő volt a ruhájával azonban ezt a vele született sármosságát próbálta nem nagydobra verni. Magabiztosan az asztalunkhoz léptem Tommal.
-Szasztok.-köszönt Tom.
-Sziasztok.-köszöntem nem sokkal később én is.
A hangom hallatán Elliot felkapta a fejét és rám emelte méregzöld szemeit. Megkönnyebbülten sóhajtott és egy gyönyörű mosoly kúszott az arcára. A tekintete...
A tekintete pedig az enyémmel kapcsolódott össze egy végtelennek tűnő pillanatig.